Találkozás Hildával

Ahogy a kastély bejárata felé sétáltok, egy rövid pillanatra sötétség borul rátok, ahogy beköszön az éjközép, és a kék-ezüst holdat leváltja az égről a vörös, mely egészen reggelig "uralkodik".

Nektek azonban már nem áll módotokban megcsodálni az Arminason szokványos jelenséget, ugyanis rendkívül szokatlan szédülés lesz urrá rajtatok. Épp csak felsejlik a szemetek előtt a vörös hold fénye, amikor mindketten - a bejárat lépcsőitől pár méterre - elveszítitek az eszméleteteket és erőtlen testekként roskadtok a földre. Atalay magánál marad és értetlen ijedtséggel cikázik körülöttetek, próbálva felébreszteni a gazdáját.

Hilda:
Amikor magadhoz térsz a kastély egyik földszinti szobájában találod magad egy kényelmes, fehér ágyneművel vetett ágyban.
Kora reggel van, épp csak a fáklyagyújtás órája. A felszerelésed, és a fegyvereid sehol. A szobában a legegyszerűbb, legpraktikusabb berendezési tárgyakat látod. Az ágyon kívül, mely az ablak mellett helyezkedik el, egy tölgyfa asztalt találsz egyetlen székkel, egy kétszárnyú ruhásszekrényt az ajtó mellett, és egy komódot, melyen egy kancsó víz, törölköző és egy mosakodótál található. A komód fölötti falon egy tükör függ, a fiókokban pedig fehérneműt és törölközőket találsz.
Egyedül vagy, az ajtó csukva. Értetlenül nézel körül a szobában, a fejed fájdalomtól lüktet és szűnni nem akaró émelygés, szédülés gyötör.
A válasz reagodat már ide írd Hilda. Új témát kell nyitnod, legyen a címe mondjuk-  Az ébredés: Hilda


Norasya:
Az egyik díszesen berendezett emeleti szobában térsz magadhoz. Szédülés és émelygés gyötör, mihelyst magadhoz térsz és nem érted, mi történt veled. Sem Hilda sem Atalay nincs melletted, egyedül ébredsz egy olyan szobában, ami a saját vendégszobádat idézi. Az ágy mellett egy széken egy számodra ismeretlen utazótáskát fedezel fel, az ágy mellett pedig egy díszes kard van kitámasztva a falhoz. Amikor megköszörülöd a torkod, a hang, ami elhagyja azt, karcosabbnak rémlik a megszokottnál. Az idő a kora reggeli órákban járhat.
A következő hszt ide írd Noszyval.

Az antist figyelem, ahogy felmér. Nem látom tisztán a tekintetét, de a minden bizonnyal nedves orr gyanakodva szimatol, ezernyi információt begyűjtve rólam. Ó, jaj, biztos nem tetszik neki a szagom. Meglehetősen koszosnak és büdösnek érzem magam. Mérhetetlenül kíváncsi vagyok rá, mennyire különbözik egy ilyen jószág például egy kutyától.
Különös érzés, de szemmel láthatóan jó a véleménye. Farkcsóválva engedi, hogy végigsimogassam a hátát, meggyúrja a fejét és barátságosan – és óvatosan – megdögönyözzem a nyakánál.
- Atalay? Érdekes név. Jelent is valamit? Sajnos, csak keveset tudok róluk. A nagybátyám mesélt egyszer az antisokról, de csak annyit jegyeztem meg, hogy mágiával táplálkoznak. Sajnos, engem nem vonz különösebben ez a dolog… igazából nagyon nem érdekel, de mindent szeretek, ami akárcsak hasonlít egy állathoz. Na, jó, a démonokért nem rajonganék, de azok eddig szerencsére elkerültek
A kedves hölgy megnyugtat Ébert illetően.
- Éber egészen jól elboldogul az erdőben. Tulajdonképpen azt hiszem, sokkal boldogabb volt az erdőben, mint amikor hozzánk került. Annyira kelekótyán viselkedett, hogy először Sorscsapásnak hívta apám, aztán Bolond volt. De anyám mérges volt miatta. Utána lett Éber, mert aki a hátára ült, annak igen éberen kellett figyelnie arra, mi a csodát akar csinálni. De bevallom, nem vagyunk nagyon gazdagok, és ló nélkül nem merek hazamenni. Legalábbis valami komoly dolognak kell történnie ahhoz, hogy haza merjek állítani nélküle.
- Igazán sajnálom, ami a társaddal történt. Merész vállalkozás volt tőle, hogy rabolni akart az orkoktól, de ha a testvérét akarta visszakapni, akkor megértem. Ezek szerint nem tudod a húga nevét?
- Fogalmam sincs. –vallom be kicsit feszélyezetten. – ami azért kínos, mert csak én tudom, hogy a testvére meghalt, és nekem kell elmondanom. Addig csak várja majd, csak várja, és attól félek, százévesen is csak várni fogja, és a az az én hibám lesz. Talán egyszer Howyr neve segíteni fog. De ez halvány remény.
Végre elengedem az antist, aki ugatással tiltakozik, hogy felállok és abbahagyom a dögönyözést. Hátranéz a gazdájára, mintha azt mondaná: szólj neki, hogy folytassa.
- Kérlek, várd ki inkább a reggelt itt, Hilda. A kastélybeliek bizonyára meg fogják érteni a helyzetet, és látni fogják, hogy nincs a szívedben rossz szándék. Beszélünk velük.
- Ó nem. Nem úgy nézek én ki, mint ha betehetném a lábam egy ilyen fényességes kastélyba… - kezdek szabadkozni már csak megszokásból is. – én csak a kaput…. De nem, igazad van. Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem, hogy bemásztam a kerítésen és ráadásul tönkretettem egy csomó levendulát is. És abban is igazad van, hogy az orkok még itt lehetnek a közelben. Bár én nem vagyok se híres, se nevezetes, hogy akkora dicsőség legyen az elfogásom. Mégis azt hiszem, tartozom a háziaknak egy bocsánatkéréssel.
Nem kötöm az orrára, hogy a kastélyban, biztonságban jobban tudnék aludni, mint az általam annyira szeretett erdőben, az orkoktól tartva. És kivételesen egy forró fürdő is jól jönne. Ráadásul farkaséhes vagyok. Engedelmesen lépkedek Norasya oldalán.
- Kié ez a kastély? Csak azért kérdem, hogy mire számítsak. – Próbálom összeszedni bátorságomat. Nem rajongok a kastélyokért, csak nagyon messziről és akkor se túlságosan, csak ha nagyon szépek. Ez itt nagyon szép, de sajnos, nem mindegy, mit válaszol a gazda a betörésemre.

The member 'Norasya Di Merrien' has done the following action : Kockadobás

---

'13 oldalú' : 2

(hopsz, a kockadobás meg lemaradt )

The member 'Hilda kisasszony' has done the following action : Kockadobás

---

'13 oldalú' : 8

Hilda felületi sérülései lassan Hilda számára érthetetlen módon gyógyulni kezdenek a beszélgetés alatt.

Norasya, ahogy az ork sereg neszezésére figyel, a lombzörgés hangján túl csupán egy nagyobb testű állat lépteinek zaját hallja. Talán a házbéliek egyik lova csaphat ilyen zajt, esetleg a közeli erdőből erre tévedt szarvas.

Dobjatok egy 13 oldalú kockával!
 
(Be kell lépni a Válaszírás modulba, letekerni a Küldés gomb alatti területre, ahol látnotok kell egy olyan fejlécet, hogy Kockadobás. Két gördülő menüt találtok alatta. Az első legördülő részben a kockadobás felirat mellett „13 oldalú” opciót kell kiválasztanotok, mert azt kértem, 13 oldalúval dobjatok. A mellette lévő részben (Dice rolls felirat mellett) maradjon 1-es szám, azon nem kell változtatni. Az azt mutatja, hány darab kockával dobtok. Jelen esetben egy darab elég. A kockadobást külön hsz-ben fogja elküldeni a rendszer, egy „Kockadobó” felhasználóként. Ezt attól még a ti dobásotok eredménye.
Amikor kockadobást küldötök, nem kell semmit írni a hsz részbe, csak a küldésre kell kattintani, miután beállítottátok a kockát. Ha a hsz résbe is írtok ilyenkor, azt külön küldi el a dobástól.)


A kockadobást eredményétől függően folytatódnak majd az események. 

A javára írom, hogy nem néz sültbolondnak.
- Orkok? – kérdezi riadtan, mintha nem jól hallott volna. Lelkesen bólintok a fekete éjszakában, aztán kapcsolok.
- Orkok. – ismételném meg beletörődötten, de az idegenre rájön a szaladhatnék, javára írom, hogy nem elszalad, hanem hozzám.
- Várjon egy percet, rögtön jövök.
Hát várok. Magamban elismerően bólintok. Vagy kisebb a kastély, mint amire saccoltam, vagy nagyon gyors a lába.
Gyors a lába....a kastély lenne kicsi? Valóban nagyon hamar megjelenik a kastély sarkában, s mellette egy … Még a szavam is eláll. Mintha egy nagyon karcsú pónilovat látnék, legalábbis első látásra. Egy nagyon kicsi és nagyon karcsú pónilovat. Aztán az a kevés fény, ami a segítségemre szolgál, annyit árul el, hogy mintha zöld lenne a bundája, kanyargós mintával, és a feje is más. Mi az manóval jött ide ez a hölgy? Antis? Még sosem láttam antist, a mágiával nem foglalkozom. Tulajdonképpen jobban szeretem a hús-vér állatokat, még ha tigris vagy farkas is. A hölgy nyugodtan végigmér.
- ..Tehát orkok üldöztek idáig? Ezért kellett átmásznod a falon.
Egy gyönyörűsége és meglehetősen előkelő hölgy áll velem szemben. Minden fehér rajta, a haja egészen világosszőke, a ruhája, de még a hangja is fehér, csendes, halk, nyugodt szelíd. Igazi elf, gyanítom, mert azok ilyen fakó és előkelő színűek. Meglehetősen gyenge és törékeny teremtés, de egyébként nagyon szép. Anyának nagyon tetszene, mert látszik rajta, hogy nem akárki. Apának meg nagyon nem tetszene, mert az első szél is elfújja, és minden bizonnyal nem lenne képes az aratók után marokra szedni a búzát, mert a harmadik lépésnél tönkremenne a bőre.
De minthogy nekem egy tenyérnyi földem sincs, és nem vagyok asztalos, mint apa, nekem nagyon tetszik, ahogy van, azzal az izével az oldalán. Nem elhanyagolható, hogy lejött hozzám, és nem az őröket küldte a nyakamba, ezt azt mutatja, hogy jólelkű és szelíd. Nálam ez a lényeges szempont, nem az, hogy egy fel tudna-e nevelni egy sereg gyereket. Ami azt illeti, a gyereknevelésre még én se állok készen. Majd egyszer, ha megöregedtem.
- Ó, csak kisebb sebeim vannak. – mosolygok a sötétben, de remélem, a hangomon érzi, hogy hálás vagyok a törődésért. Valahogy pont úgy állunk, hogy megpillantom a szemét, egészen világos az is, olyan halványszürke, mint a hamu.
- Hilda vagyok, erdőjáró és mielőtt még megkérdezed, nem tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Sajnálom, hogy nem láttad a lovamat. Te ismered az orkokat? Ugye, nem szoktak lovat enni? Nem örülnék, ha Ébert megsütnék, bár bolond egy ló, az már igaz. De hát az erdőtűz nem játék, abba bárki belebolondulhatna. Hát te? Te tényleg antis vagy?
Kinyújtom a kezem a jelenség felé, mintha azt szeretném, hogy megszagoljon, és tudja, nem akarom bántani. Annyira különleges és szép, hogy egészen elvarázsol, még a szép hölgyről is elfeledkezem egy perce.
- Örülök, hogy találkoztunk, Norasya. Én még vendég se vagyok, csak a kijáratot keresem. Igazán hálás vagyok a figyelmességedért, de nem élhetek vissza vele. Azt se tudom, kié ez a csodapalota, én meg hívatlanul jöttem. De attól félek, hogy az orkokat illetően igazad lehet. Nem lenne jó, ha újra összefutnék velük. Bár meg kell jegyeznem, másodszor kecsesebben másznék át a falon.
- De miért üldöznek téged?
- Hát, azt valójában nem tudom. A társam akart ellopni tőlük valamit, úgy értem, visszalopni vagy mi. Valójában nem tolvajnak készült, csak a húgát akarta menteni. Tulajdonképpen tolvajnak teljesen alkalmatlan volt, mert még a saját lovát is összekeverte az enyémmel. Majd nézett volna, ha megsarkantyúzza Ébert, az meg ledobja a hátáról. Sose tűrte, ha nógatták valamire. Úgy értem, a lovam. De az orkok megölték. Úgy értem, Howyrt. Nem hallottál rólam véletlenül valamit? Sajnálom, hogy nem tehettem érte semmit. De attól félek, nekem illenék megkeresni a húgát. Jó vicc. Azt se tudom, mi a neve. de csak fecsegek itt és feltartalak. megmutatnád, merre van a kapu? Mégse töltheted az egész éjszakát velem fecsegve.

A kertben kóborló lány hangja ismét zavarossá lesz, ahogy megkérdezem, mit, vagy kit keres. Eleinte úgy tűnik, maga sem tudja, hogy reagáljon a hirtelen kérdésre, vagy a személyemre, ám ezután megered a nyelve akárha egy sebes folyású folyó szakítaná át a gátat.
Az ismeretlen lány egyszerre hadarni kezd, szinte lélegzetet sem vesz a belőle előtörő szavak, mondatok között, úgy mentegetőzik, egyúttal magyarázva, mit is keres itt.
Egészen pontosan ki is derül, hogy egy elkóborolt, különc lova és a birtokról kivezető kaput keresi, amin távozhatna, ha már nem azon át érkezett ide.
- Orkok?! - csapok le a szóra zaklatottan, s pillantásom végighordozom a birtokon kívül eső erdőségeken. Ha idáig üldözték a lány, akkor az ereklye most nincs itt biztonságban.
- Várjon egy percet, máris lemegyek. - kiáltom a lánynak, és csak remélni tudom, hogy nem csavarog el semerre, amíg kiérek a kastélyból a hátsó kertbe. Magamhoz veszem az íjamat és a vesszőimet, majd hátrapillantok a vállam felett.
- Tolo, Atalay... lintië - hívom magammal az antist népem nyelvét használva, hiszen korábban elhatároztam, hogy a legfontosabb utasításokat megtanítom neki.
~Ez most a "gyere", vagy a "maradj"? ~ néz utánam kissé értetlenül a farkas, de amikor kinyílik az ajtó, és megállok, hogy bevárjam, azonnal reagál.
~ Oké, tolo neked is... megyünk... ~ vakkantgatja a fejemben, és ügető tempóban megindul lefelé azon a lépcsősoron, amin korábban feljöttünk.
Bár nem tudom, megállít-e majd bennünket valaki odalent a hallban, ám mivel ha jól tudom, vendége vagyunk itt, nem pedig rabok, szabadon elhagyhatom a kastélyt, ha úgy érzem szükségét. Márpedig most szükségét érzem.
Ahogy kilépünk a bejárati ajtón át az előkertbe, -ami inkább egy szép díszkertnek tűnik-, elkanyarodunk a kastély oldala mellett, hogy megkeressük az ismeretlen lányt a hátsó kertben.
Nem telik bele sok idő, hogy meglássam a sziluettjét a gyéren megvilágított kertben.
- ..Tehát orkok üldöztek idáig? Ezért kellett átmásznod a falon. - sietek közelebb a nálam talán csak néhány centivel alacsonyabb és nem kevés évvel fiatalabb lányhoz. Félhosszú, gesztenyeszín tincsei a vállát súrolják, öltözéke a barna árnyalatait vonultatja fel. Igazat beszélhet, hiszen jól láthatóan megviselt a ruházata, itt-ott pedig sebet borítják a testét. Egyik sem tűnik első ránézésre komolynak, de olyanoknak, melyeket menekülés közben szerez az ember, annál inkább.
- Megsérültél? - keresem a tekintetét sietve, s ahogy hamuszürke tekintetem megtalálja az övét, élénk, smaragdzöld szempárral találom szemben magam.
Miután a lány felelt, kihasználom a pillanatnyi csendet, és fülelni kezdek. Az orkok fizikailag képtelenek halkan lopakodni, meghallanám, ha a közelben lennének. Csak a szelet hallom, ahogy zörgeti a fák lombjait a távolban, s különös hangokat süvölt a fülembe. Atalay nyugtalanul kémleli a sötét cserjést, és hátrébb veszteglő szoborcsoportot. Érzi, hogy én sem vagyok túl nyugodt a hír hallatán. Végül ahogyan én is visszanyerem a nyugalmam, az ő érzelmei is csendesülnek.
- Az én nevem Norasya. Vendég vagyok ebben a kastélyban. Csak az este érkeztünk a társaimmal, és az utunk során nem találkoztunk egyetlen lóval sem. - pillantok újfent a jövevényre. Csak ekkor fedezem fel az ismerős fegyvert a vállán, mire halványan elmosolyodom, hiszen ugyanolyan fegyvert használunk.
- Szívesen megmutatom neked a kivezető kaput, de nem venném a lelkemre, ha egyedül bóklásznál odakint, miközben az orkok, akik elől menekülsz, még a közelben lehetnek. De mondd, miért üldöztek téged? - teszem fel végül a kérdést, ami az első pillanattól kezdve foglalkoztat.

Hiába hepciáskodom, úgy tűnik, az itteni őrök süketek vagy némák vagy mindkettő.
Egy pillanatra rám tör valami hihetetlen fásultság, aztán hirtelen újra elönt a dac. Már-már kezd elegem lenni, s egyre kevésbé szégyellem, hogy bemásztam, amikor valaki valahol megszólal:
- Keres valakit, kisasszony? Talán segíthetek…
Ijedtemben rögtön ugrom egy nagyot. Hiába toporzékoltam, a hang mégis váratlanul ért, és szívroham közeli állapotba kerülök. Kell néhány másodperc, amíg meglódult szívem visszatalál a helyére, s kissé lassul.
- Hő.. khm, jó éjt…izé..jó estét!
Kissé keresgélnem kell a szavakat, de aztán végre levegőhöz és szóhoz jutok.
- Kérem, bocsásson meg, hogy hívatlanul beállítottam. Egészen pontosan bemásztam a kerítésen, ami valójában nem szokásom… általában nem szoktam átmászni semmiféle kerítésen, de mentségemre szól, hogy az orkok elől menekültem. Nem látott erre egy ideges természetű, különc lovat? Valószínűleg nem, mert a kerítésen ugyebár még annyira sem tud átmászni, mint én, ahhoz meg magas, hogy átugorja, úgy értem, a kerítés magas, nem a lovam, csak abban reménykedtem, hogy utánam jön, de mindegy is, majd előkerítem, ha lesz annyi bátorságom, hogy megkeressem… valószínűleg lesz annyi bátorságom. Ne haragudjon, hogy ennyit beszélek, de kicsit nehéz három nap a hátam mögött. Nem tudja, merre van a kapu? Úgy értem, az a kapu, amin be kellett volna jönnöm, és amin most ki akarok menni, és már itt sem vagyok…Nem, most még itt vagyok, de ez csak átmeneti állapot, tudja?
Végre megnyugszik zakatoló szívem, úgy érzem, már újra ura vagyok a helyzetnek. Ezért jó sokat beszélni, mert a másik ettől sokkot kap, én meg rendezhetem a gondolataimat. Ha nem is vidáman, de minden esetre derűlátóbban meredek fel egy gyéren világított ablakon kihajoló halvány körvonalú alak felé.
- Szóval, mint már említettem, a kaput keresem. Esetleg tehetek Önért is valamit? Orktalálásban most jó vagyok… - a végén már mosolyogni is van erőm.

(Előzmény - Katt!)

*Magyarázat: Noszy a kastély második emeletének vendégszobájában van, és az ablakon át beszél Hildához, aki a hátsó kertben áll.*

Letámaszkodom a vendégszoba ablakának párkányára, és csendben hallgatom a tücskök halk muzsikáját. Pillantásom csak futólag suhan át az alattam elterülő hátsó kerten. A rendben tartott pázsitot kékezüst derengéssel vonja be a telihold fénye, ám az égen úszó felhőknek hála, ez csupán egy kevés világosságot ad a tájnak.

- Bocsánat. – figyelek fel odakintről egy halk, bizonytalan női hangra – van erre valaki? Jól jönne egy kis segítség. Kérem… - vékonyul el egészen az ismeretlen hang. Kitárom az ablakot, hogy kinézhessek. A szobába szökő hűvös levegő megrángatja a gyertyák kanócain táncoló lángokat, azok azonban kitartanak, nem adják meg magukat a széllökésnek.
~ Van valaki odakint? ~ pattan fel a farkas az ágyról, és olyan lelkesedéssel indul meg az ablak felé, hogy egy percre azt hiszem, menten átugrik a párkány felett. Ehelyett csak a két hátsó lábára pattan, és a mellsőkkel a párkányra támaszkodik abban reménykedve, hogy kilát az alattunk húzódó sötétségbe.
 
- Előjönnének végre a bokorból? Nekem sürgős lenne. – makacsodik meg az előbb még kétségbeesetten csengő hang, nekem pedig elképzelésem sincs, ki lehet a tulajdonosa, és kihez is beszél éppen?


- Keres valakit, kisasszony? Talán segíthetek…– hajolok ki az ablakon, hátha jobban látom a kertben ácsorgó idegent. Bár odakint már elég sötét van, elf szememnek és a bentről kiszüremlő gyertyafénynek hála legalább az ismeretlen lány sziluettjét sikerül jól kivennem az éjszakából.