A démonvadász háza - Zevran & Noszy

Továbbra sem térek magamhoz a fejem felett repkedő elképzelések hallatán. még csak az hiányozna, hogy idegenek vegyék magukra a ruháimat azért, hogy ártatlan embereket csaljanak tőrbe ezzel az álcával. Mielőtt azonban bármiféle egyezményesen jó megoldás születne közöttük a problémára, az obszidián harcos vezetőhöz méltóan magához ragadja a szót, és hamar irányt szab a csoportban eluralkodott tétlenségnek.

- Eleget hallottam ebből a sok marhaságból. Rhea, te mész előre, hogy előkészítsd a terepet a vadász házában. Érd el, hogy beengedjen, nézz körül, mérd fel az erőviszonyokat, és tudd meg hányan vannak bent. Addig mi megtisztítjuk a terepet az élőholtaktól, és megkeressük a nekromantát, ha valóban egy halottidéző áll az oszladozó horda létének hátterében, hogy ne okozzon gondot a későbbiekben. – osztja ki a feladatokat, és bennem egy percre meghűl a vér, ahogy meghallom, arra készülnek, hogy addig felszámolják az élőhalottakat.
- Te egy centit sem mozdulsz mellőlem, megértetted? – fordul felém Zevran, pontosan azt közölve, amitől tartottam. Sűrűket pislogok, és nagy levegőt veszek, hogy gátat szabjak a térdem remegésének. Egy pillanatra elgondolkozom, hogyan kellene megszólítanom, hiszen ránézésre látszik, hogy idősebb nálam, és helyzetemből fakadóan most rangban felettem is áll, így a neveltetés azt diktálná, magázzam, ám a némán bennem tomboló ellenszenv, és sértettség ezt nem engedi.
- Akkor add vissza az íjamat és a vesszőket. – célzok arra, hogy mielőtt elindultunk, mindenemet, az ereklyét és a feltöltő kristályt kivéve magához vett, hogy ne próbálkozhassak semmi váratlannal. Fegyvertelenül viszont akkor is veszélyes lenne ilyen terepre lépni, hogyha történetesen ügyelnének arra, hogy ne essen bajom.
Alig hogy körbejáratnánk a tekintetünket a ház környékén, a sötételf íjász is visszaér, és közli, hogy a nekromantának nincs nyoma és még mindig nem tud semmi biztosat mondani a ház lakójáról sem.
Zevran elküldi az emberlányt a felderítésre, ahogy korábban leszögezte, ő pedig azon nyomban teszi is, amit a férfi parancsolt. Nem marad más választás, újból várnunk kell.

- Mondd csak, hogyan képes ez a lény lokalizálni az ereklyéket? A kisugárzásukat érzékeli?- pillant felém Zevran, szokatlanul visszafogott hangot ütve meg velem. Kissé meglepetten pillantok rá, hiszen azt hittem, tudja, hogy dolgoznak az ereklyekeresők. Talán ő valójában nem is egy közülük. Talán nem az a közvetlen feladata, hogy ezek után kutasson. Hamuszürke tekintetem a fagyos kék szeméről Atalay felé vándorol.
- Valójában nem tudom, hogyan csinálja. – kezdem halkan. – Az ereklyék bizonyára valamiféle sötét, baljós aurát bocsájtanak ki, melyekre a hozzá hasonló felszentelt lények különösen érzékenyek. Nem is csoda, hiszen a Sötétség Urának érzései bizonyára sokkal erőteljesebbek, mint amiket halandó lény képes lenne valaha megélni. Szinte kézzel fogható energiává sűrűsödnek… - figyelem, ahogy a farkas óvatosan mellém telepszik. Valójában nem zavar, hogy elmondtam mindazt, amit. Egyrészt ezekről bárki könnyedén informálódhat, vagy szerezhet saját tapasztalatokat, aki komolyabban foglalkozni kezd az ereklyék kutatásával. Mióta a birtokomban tudom ezt az egyet, magam is sokkal többet megtudtam róla. Másrészt a nyílt válaszok könnyebben elaltatják az ellenségeink gyanakvását, aki először talán naivnak, vagy ostobának tarthatja a magamfajtát ezért, később viszont –egy kis szerencsével talán- mindez az én javamat szolgálja majd.
- Nyilvánvaló, hogy képes valamilyen módon kommunikálni a gazdájával... Ha tippelnem kellene, azt mondanám, valamiféle jelrendszer segítségével. Nem lenne ellenemre, hogy más módszerrel szedjem ki belőled a válaszokat, amikre szükségem van, de lévén, hogy mindkettőnk jól felfogott érdeke, hogy életben maradj, jobban tennéd, ha önként dalolnál... – folytatja az obszidián ezzel kiérdemelve egy rövid, de kellően rosszalló oldalpillantást. Szemmel láthatóan szórakoztatja a gyötrődésem, és a helyzet, amiben tarthat. Akármennyire is megvetem a fajtáját, be kell lássam, az obszidián férfi sokkal tisztességesebben áll hozzám, és bánik velem ebből a szempontból, mint fajtársnője korábban. Az ő felfogása sokkal inkább előnyben részesített mindennemű felesleges kegyetlenkedést. Ezt pedig méltányolnom kellene, hiszen járhattam volna sokkal rosszabbul.

- Inkább olyan ez, mint egy egyirányú mentális szál. – sóhajtom, mert már érzem, hogy valamiért őszinte leszek, holott nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet.
- Amellett, hogy hála annak, hogy sok időt töltöttünk együtt, többnyire jól olvasok a testbeszédéből, vagy abból, ahogy a hangját használja. Ám ha fontos közlendője van, - mint például egy ereklye pontos helyzete – azt mentális úton közli. De ehhez feltétlenül a közelemben kell lennie, másképp nem hallom. – simítok végig a fején és a szarvain, mire ő egy méltatlankodó, fáradt sóhajjal reagál.
~ Nem kellett volna elmondanod… ~ morogja a fejemben. Tudom, úgysem értené meg, ha megpróbálnám elmagyarázni, miért sokkal jobb nekünk, hogy így oldjuk meg a dolgokat. De tudom, hogy tudja, lehetne rosszabb is. A stressz és az aggodalmak kimerítik a szervezetet. Sokszor sokkal gyorsabban, mint egy ereklye hordozása, ezért kell, hogy a lehető legnagyobb nyugalommal, hideg fejjel gondoljam át a körülöttem történő dolgokat.
~ Meg fog ölni, amikor már nem lesz ránk szüksége. Ugye tudod Noszy? Mindkettőnkkel végez majd. ~ morogja tovább, ezúttal egy valódi elfojtott morgást is kiengedve a torkán. Szomorúan pillantok a napsárga szemeire, mert valahol tudom, hogy igaza van. De azt remélem, odáig már nem jut el a történetünk ezzel az obszidiánnal. Még azelőtt meg fogunk szökni.

- Zevran! – kiáltja valamivel később az emberlány a ház irányából. Amikor odakapjuk a tekintetünket, jól látjuk, hogy a lány a házhoz vezető ösvénynek nagyjából felénél jár, mögötte nyitva áll az ajtó, és gyertyafény pislog odabent. A ház körül testek hevernek mindenfelé.

- Csak egy vénember volt odabent. A ház teljesen üres. Nincs semmi mozgás, minden szoba üres. – kezdi a jelentést a lány, amint Zevran közelebb ért. Az íjász és a rosszarcú sötételf is becsatlakoznak mellé, és egy percre meglepetten szemlélik a ház környékén heverő halott testeket.
- Mi a büdös franc van…? – sziszegi Caim.
- Csak kapott egy isteneset az öreg egy papírnehezékkel. Szerintem nem lesz vele több gondunk. – feleli Rhea.

Amíg az íjász visszatértére várok, szabadjára engedem a nehéz csatamént, elvégre nincs az az élőhalott, aki képes lenne kiharapni a páncélozott hátasból akárcsak egy apró darabot. Ha mégis, azzal sem hátráltatja jelentősen. A nyeregtáskából magamhoz veszem a tartalék tőröket, és a fegyverek preparálására szolgáló idegmérget. Nem áll szándékomban használni, hiszen nem számítok komoly összecsapásra, a felkészültség azonban sokszor mentette már meg az életem. A környék csendesnek és elhagyatottnak rémlik, szinte már gyanút keltően néptelen.
Miközben döngő léptekkel elsétálok a fényvérű nő és a mocsárszínű antis mellett, egy pillanatra az az érzés kerít hatalmába, hogy kettejük között olyasféle kommunikáció folyik, amit senki más nem érthet. Ez pedig a legkevésbé sincs ínyemre.
~ Gondom lesz rá, hogy kiszedjem a tündéből, hogyan kommunikál a korccsal...~ vetődik fel bennem a gondolat, amikor újra a szalmaszőke nő mellé lépek, és egyetlen határozott mozdulattal elvágom a csuklóit rögzítő kötelet. Semmi szükség rá, hogy továbbra is megkötözve heverjen valahol egy fa alatt, elvégre amúgy sem jutna messzire, ha szökni próbálna. Három képzett – tch...legalábbis annak mondott- harcossal áll szemben egymaga, nyilván ő is sejti, hogy elég ostoba ötlet lenne...

- Amikor sikerült közelebb férkőznöm a házhoz, gyertyafény szűrődött ki az egyik ablakból. De azt nem láttam, hányan vannak bent. – címzi nekem a megjegyzést a társaság egyetlen nő tagja a fényvérűt leszámítva, és mivel érdemi információval nem szolgál azon kívül, amit már egyébként is sejtettem, válasz nélkül hagyva a nőt folytatom a felkészülést a rajtaütésre.
- Mortor?- szólít meg újra a nő, mire hátrapillantok a vállam felett.
- Talán vállveregetést vársz?- kérdem, miközben megigazítom a hátamra rögzített ikerpengéket a tárolásukra kialakított keresztpántos hüvelyben.
- Hasznos lenne, ha most itt lenne Calya… - szúrja közbe a szellemi mélyrepülésben élen járó sötételf a megjegyzést, amivel jómagam is tökéletesen egyet értek.
~Neki valóban több hasznát látnám, mint neked...~ állapítom meg fásultan, és lassan a végére jutok az előkészületeknek. Caim érdeklődését ismét a fényvérű ragadja meg, láthatóan nagyon izgatja a fantáziáját, hogy mi szükségem van rá. Kénytelen leszek előbb vagy utóbb szájon vágni, efelől semmi kétségem.

- Hát… te is viszonylag könnyen bejuthatnál a démonvadász házába, de ha valaki, akkor ő aztán minden gyanú felett áll…- magyarázza a létező legostobább felvetést az embernőnek, amit valaha is hallottam, és úgy tűnik, a nő osztja a véleményem. Rhea savanyú képpel ecseteli, ami mindannyiunk számára nyilvánvaló, miszerint az elf még az ajtóig sem jutna el, mielőtt a holtak lerágnák azt a kevés húst is a csontjairól. Ráadásként semmi okunk nincs rá, hogy megbízzunk benne, ha a fényvérűt küldenénk be, azzal pusztán esélyt kínálnánk neki arra, hogy szövetségest szerezzen. Shackallor eszesebb katonákat is küldhetett volna a segítségemre...
Miközben a két zsoldos azon vitatkozik, hogyan juthatnánk be a legkönnyebben a démonvadász házába anélkül, hogy feltűnést keltenénk a környéken, nekem már rég megvan a magam terve erre, mindössze az íjász visszatérésére és beszámolójára várok. Kétségkívül ő tűnik a leghasznosabbnak a csapat tagjai közül.

- Eleget hallottam ebből a sok marhaságból. Rhea, te mész előre, hogy előkészítsd a terepet a vadász házában. Érd el, hogy beengedjen, nézz körül, mérd fel az erőviszonyokat, és tudd meg hányan vannak bent. Addig mi megtisztítjuk a terepet az élőholtaktól, és megkeressük a nekromantát, ha valóban egy halottidéző áll az oszladozó horda létének hátterében, hogy ne okozzon gondot a későbbiekben. – közlöm a tervet szárazon, ellenvetést nem tűrő hangnemben, majd a fényvérűhöz fordulok.
- Te egy centit sem mozdulsz mellőlem, megértetted? – villan felé jégkék tekintetem, s miután megbizonyosodtam róla, hogy kellően egyértelmű volt az utasítás, újra a ház felé fordítom a tekintetem. Percekig semmiféle mozgást nem látok, és ez lassan de biztosan kikezdi a türelmem. Végül nagyjából tíz perc elteltével megpillantom a közeledő íjászt, aki szintén élőhalottakról, és a házban támadt némi mozgolódásról számolt be. A sötételf azt állítja kívülről nem sokat látni az ablakokon át, így mindenképpen be kell jutnia valakinek előbb, ha nem akarjuk egyszerűen lerohanni a házat. A nekromantának nem sikerült a nyomára bukkannia, így annak hollétét nekem kell felderítenem. Miután végighallgattam Heitort, útjára küldöm az embernőt, hogy végre azzal is tisztába kerüljünk, hányan vannak pontosan a házban, és egyáltalán ott van-e a démonvadász. Az újabb idegőrlő várakozást úgy döntök, arra használom fel, hogy kifaggassam a fényvérűt, hogyan képes a korcs érzékelni Arcadis ereklyéit, és hogyan tudja ezt jelezni a nőnek.

- Mondd csak, hogyan képes ez a lény lokalizálni az ereklyéket? A kisugárzásukat érzékeli?- bökök az állammal az antis felé, miközben hátamat egy közeli fatörzsnek vetem.
- Nyilvánvaló, hogy képes valamilyen módon kommunikálni a gazdájával... Ha tippelnem kellene, azt mondanám, valamiféle jelrendszer segítségével. Nem lenne ellenemre, hogy más módszerrel szedjem ki belőled a válaszokat, amikre szükségem van, de lévén, hogy mindkettőnk jól felfogott érdeke, hogy életben maradj, jobban tennéd, ha önként dalolnál... – jegyzem meg szórakozott mosollyal a szám szegletében, bár nem tűnik úgy, valójában nagyon is érdekel a válasz.

Hosszú óráknak tűnik az az idő, amit utazással töltünk, mióta elváltunk Calyától az én legnagyobb örömömre. Az a nő esküszöm Yandra nevére, örömét leli a magamfajták meggyilkolásában. Sosem hittem volna, hogy egyszer egy Calyához hasonló sötétbőrűnek köszönhetem az életem.
~ Talán nem kellene ennyire előrerohannom a hálával, hiszen könnyen lehet, hogy egyelőre csak meghosszabbította a szenvedésem.
Bár az éjfekete nehézharci mén nyerge kiváltképp kényelmetlennek mondható számomra, különösen ilyen hosszú utazásra, az obszidián férfi mögöttem nem nézi jó szemmel a mozgolódásomat. ~ Noszy, hogy fogunk megszökni?~ billenti oldalra a fejét a mellettünk ügető Atalay, ám nincs módom választ adni a kérdésére. Egyrészt nem lenne bölcs dolog, másrészt nem is tudom a választ a kérdésére.
Ahogy az út hátralévő részében próbálok minél kevesebbet ficánkolni, lassan kirajzolódik előttünk Vykan városának sziluettje. Az obszidián célirányosan kerüli meg a népes főteret, nem érintve egyetlen népesebb utcát sem a kisvárosban. A sűrű fák sötétjében folytatjuk az utunkat, amíg a faóriások ritkulni nem kezdenek. A férfi lelassítja a lovát, majd pár perc elteltével irányba fordítja azt. Ekkor pillantom meg a távolban a három veszteglő hátast, és azok két lovasát, akik Calya elmondása szerint az obszidián férfi társai lesznek a rá szabott küldetésben. A harmadikat viszont, ha egyáltalán hárman vannak - sehol sem látom. Recsegő hang üti meg a fülem a távolból, mire ösztönösen összerezzenek, mintha a testem tudná, hogy minek a hangja ez, az elmém azonban nem teljesen fogta fel a helyzetet...
- Oldd ki a vesszőt, és garantálom, hogy az volt az utolsó ostobaság, amit életedben elkövettél. – zengi a férfi erős baritonja mögülem, mire a furcsa zaj megszűnik, és egy sötételf férfi szökken le az egyik közeli fáról íjával a kezében.
- Túl nagy a sötétség, a fényvérűt láttam meg először, csak utána vettelek észre Mortor. – feleli a harmadik, hogy elvegye a kellemetlen szituáció élét.
- A fényvérű az enyém, ha bármelyikőtök túl közel megy hozzá, vagy csak megfordul a fejében a gondolat, hogy a vérét vegye, biztosra veheti, hogy nem éri meg a másnapot. – jelenti ki Zevran mögülem fenyegető éllel a hangjában, és bár a szavai valamiféle nyugalommal kellene, hogy eltöltsenek, hiszen így nem eshet bajom köztük, mégis egy cseppet sem tetszik, amit hallok. Az obszidián foglya vagyok, bármennyire is választanám inkább a halált a kelletlen szerep helyett.
A másik sötételf férfi íves kardjával felém bök, hogy megérdeklődje, mire kellek sötétbőrű társának, mire a kérdezett egy igen lesajnáló megjegyzést követően türelmetlenül magyarázza el a helyzetet az antissal és az ereklyével kapcsolatban
- Előre megyek felderíteni a terepet. Rhea korábban élőhalottakat látott a környéken. – szól az íjász, miközben leszállunk a fekete mén nyergéből. ~Egy nekromanta lehet a közelben?~ figyelem a sötételf távolodó alakját, mígnem nagyon halvány fényt látok villanni a fák között.
~ Noszy! Érzem az ereklyét. Tényleg itt van. ~ nyüszíti Atalay idegesen pillantgatva arra, amerre az íjász az imént távozott. Talán Zevran is felfigyelt az állat viselkedésére, mert tekintetünk egy pillanatra találkozik. Hamar félrevonom a sajátomat, mintha mindez csak véletlen lett volna. Szükségtelen, hogy szóljak az ereklye jelenlétéről, hiszen ők is pontosan tudják ezt, ezért vannak itt.
- Amikor sikerül közelebb férkőznöm a házhoz, gyertyafény szűrődött ki az egyik ablakból. De azt nem láttam, hányan vannak bent. – jegyzi a csoport egyetlen női és egyben talán legbizalomgerjesztőbb tagja, aki első ránézésre embernek tűnik.
- Hasznos lenne, ha most itt lenne Calya… - morogja rosszarcú társa, még mindig undorral járatva rajtam a tekintetét.
- Mi lenne, ha vennénk valami hasznát, ha már egyszer itt van? – bök felém az állával, várva mit reagál a felvetésre obszidián társa.
- Mégis mire gondolsz? – kérdezi a lány az oldaláról a mellkasa előtt keresztbe font karokkal.
- Hát… te is viszonylag könnyen bejuthatnál a démonvadász házába, de ha valaki, akkor ő aztán minden gyanú felett áll…- vezeti fel az elképzeléseit arról, hogyan szedhetném rá a démonvadászt és nyithatnék a csapatnak szabad utat.
- Ne légy ostoba Caim… A ház közelébe sem jutna. Szétszednék az élőhalottak, mielőtt elérhetné az ajtót. – forgatja a szemeit a lány unottan.
- Úgysem segítenék átverni őt. – jegyzem meg halkra fogott hangon, hiszen sejtem, a csapat azonnal megöli majd a vadászt, amint a küszöbön belülre jutnak.
- Akkor csak Te maradtál Rhea… Tiéd lehet a megtiszteltetés, hogy eljátszd a kétségbeesett városi kisasszony szerepét, aki csak gombát szedni jött ki az erdőbe, és kezdett végül menekülni az őt üldöző élőhalottak elől… - regéli negédes, kellően drámaira fogott hangon a Caim nevet viselő férfi.
- Pont úgy nézek ki… - bólogat hitetlen kiábrándultsággal a lány, miközben lopva végigpillant az öltözékén.
- Hát, ha csak ez a baj… használd a fényvérű ruháit, és meg van oldva. Ha bejutottál elaltatod a vadász gyanakvását és amint módod lesz rá, megölöd és beengedsz minket. – kacag Caim, majd pillantása félszemű társa tekintetét keresi. Én valahol ott akadtam el, hogy nem csak engem, de még a ruháimat is fel akarják használni…
- Csak egyetlen dolgot felejtettél el, Te féleszű… - sziszegi a lány. – Valahol van egy nekromanta is… -

A termetes csataló kantárszára engedelmesen simul a tenyerembe, halk, surrogó hangot adva szorul meg bőrkesztyűbe bújtatott jobbom körül a csuklóm magasságában. A fényvérű nő nyugtalanul fészkelődni kezd előttem a nyeregben, a koromfekete hátas mellett loholó, farkasra hajazó korcs izgatottan szegi fel a fejét az elf mocorgására. Egy határozott rántással ügetésre fogom az addig vágtázó mént, ahogy a távolban kirajzolódnak előttem egy koszlott falu elhaló, betegesen sápadt fényei.

- Ha sokat ficánkolsz, a ló után kötlek. – közlöm a fényvérűvel ingerült hangon, cseppet sincs ínyemre, hogy még azzal is foglalkoznom kelljen, mikor zuhan le a lóról egy óvatlan mozdulat következtében. A nő azonnal megmerevedik a hangomra, és felhagy egy percre még a létezéssel is, így semmi szükség arra, hogy tovább részletezzem a rá váró borzalmakat arra az esetre, ha netán szökni próbálna.
~Nagyon helyes. Kisebb gondom, is mérföldekkel nagyobb annál, mint hogy azzal vesződjek, hogy az értésre adjam, még a következő fáig sem jutna el élve... A nyavalyás pocsolyazöld korcsról nem is beszélve.~ téved ép szemem jégkék pillantása a mellettünk futó antisra, akinek a tekintetében állat létére nyugtalanítóan sok értelem villan.
” - … És mi a helyzet egy antissal? – torpan meg a nekromantaként elhíresült obszidián nő a kérdésemre, az ajkaimra ránduló sötét félmosoly mindennél beszédesebben számol be terveimről a továbbiakat illetően.
- Szóval fel akarod használni? – mered rám egy pillanatig döbbenten, majd lemondóan legyintve folytatja:
- A fényvérű szuka nélkül semmire se mész vele...- veti oda félvállról, mire érdes hangon felnevetek.
- Nem fizet nekem Devrin ahhoz eleget, hogy én hurcoljam Arcadis ereklyéjét... A fényvérű szuka majd szépen hordozza nekem az ereklyét, miközben a korcs megkeresi a démonvadász házában a másikat. Ha megvan az ereklye pontos helye, nevetségesen egyszerű lesz megszerezni, és visszavinni azt Devrinnek, még abban az esetben is, ha tapasztalt démonvadászról van szó...” - elevenednek fel bennem a Calyával folytatott beszélgetés részletei, majd pillantásom az antisról, a távolban kirajzolódó házak felé villan.

Az obszidián nőtől mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy a démonvadász az ereklyét a Mester egyik megbélyegzett démonjától szerezte, és minden valószínűség szerint a házában őrzi. Ilyen végtelenül ostoba ötlet is csak egy percéltű agyában születhet meg, így nem kétlem, hogy a démonvadász maga is egyszerű halandó, ennél fogva nem jelent majd komoly kihívást a likvidálása. Mivel azonban a terepen töltött évezredek alaposan az elmémbe vésték a körültekintést, mint alapvető életösztönt, ezúttal is ennek megfelelően cselekszem. Résnyire szűkített szemmel fürkészem a falu határában ritkásabbá gyérülő erdőt, és nem is telik hosszú időbe, mire felfigyelek az egyik facsoport mellett kipányvázott lovakra. Fajtársnőm említette, hogy Devrin a küldetés fontosságát mérlegelve egy kisebb létszámú csapatot küldött a segítségemre, akik Vykan határában fognak várni napnyugta után, a Léptek órájában. Mivel ez tipikusan az az istenháta mögötti koszfészek, ahol a madár se jár, nincs kétségem afelől, hogy ők lesznek azok. Jobbommal irányba fordítom a csatamént, és lépésre fogva a hevenyészett tábor felé indulok. Alig két lépést tesz meg a nehéz csataló, amikor halk, surrogó hang üti meg a fülem, pontosan olyan, mint amikor az íjász a kifeszített idegre illeszti a nyílvesszőt.

- Oldd ki a vesszőt, és garantálom, hogy az volt az utolsó ostobaság, amit életedben elkövettél. – dörgöm szárazon, mire az íjász leengedi a kezében tartott számszeríjat, és leszökken a megfigyelőhelyként funkcionáló fáról.
- Túl nagy a sötétség, a fényvérűt láttam meg először, csak utána vettelek észre Mortor. – próbálja humorral oldani a helyzet élét a sötételf lövész, mire kérdőn felvonom a bal szemöldököm. Sejtem, hogy ezt valamiféle viccnek szánta, ám úgy vélem jobb, hogy ha értésére adom, kérdés nélkül elvágom a torkát, ha kezet emel a nőre.
- A fényvérű az enyém, ha bármelyikőtök túl közel megy hozzá, vagy csak megfordul a fejében a gondolat, hogy a vérét vegye, biztosra veheti, hogy nem éri meg a másnapot. – futtatom végig metsző pillantásom a három főből álló csapaton, kellő nyomatékot adva a szavaimban rejlő fenyegetésnek.
- Legyen. De mégis minek ez neked? – mutat ívbe hajló fejvadászkardja élével a tündére a csapat másik sötételf férfi tagja, vonásairól csak úgy sugárzik az undor.
- Arcadis elég szűkmarkúan mérte az esetedben a logikát... – jegyzem meg szárazon, s mivel úgy fest, mégis csak el kell magyaráznom, mivégre hurcolok magammal egy fényvérűt, unott magyarázatba kezdek.
- A nőnek van egy antisa, ami képes megtalálni az ereklyét. Viszont mivel az nem repes a káoszért, kell hozzá a fényvérű is, hogy engedelmeskedjen, meg nem utolsó sorban, hogy ne dögöljön éhen, mielőtt hasznát vehetnénk. Most, hogy ezt tisztáztuk, talán elindulhatnánk végre... – adom egyértelmű jelét a türelmetlenségemnek, mire a Heitor néven bemutatkozott íjász kurtán biccent.
- Előre megyek felderíteni a terepet. Rhea korábban élőhalottakat látott a környéken. – foglalja össze két mondatban az elmúlt néhány óra történéseit, mire elgondolkodva bólintok. Ha oszló hullák mászkálnak a környéken, valóban nem ártana alaposabban körülszaglászni, ugyanis ez azt feltételezi, hogy akad errefelé valaki, aki járkálásra bírta őket...

„ – …Visszatérek apám kastélyába. Magammal viszem ezt az ereklyét, a másikat pedig Rád bízom. Ha végeztetek a démonvadász házánál, a csapattal könnyedén vissza tudjátok hozni mindkét ereklyét. – sétált el mellettem az obszidiánelf nő. Sötét árnyéka baljós, gomolygó ködként terjedt tovább az én alakomról Atalayéra. Az antis felmordult, ahogy elsétált előtte. A nő megtorpant, s elgondolkodva pillantott az állatra.
- …Szóval azt mondod, a tenebrosod nem volt képes belépni a démonvadász házába. – dörgi a mély férfihang nem messze tőlünk.
- Pontosan… - felelte a nő undorral telt grimaszt vetve Atalayra és rám. – Őket most már megölhetjük…- motyogta önelégülten, diadalmasan, mintha csak egy mellékes információt osztott volna meg. Jobb keze az övére tűzött hosszútőr markolatát kereste, amikor társa ismét kérdést intézett felé.
- … És mi a helyzet egy antissal? – villantott ravasz farkasmosolyt a férfi…”

A Léptek órájában egy keskeny és néptelen hegyi ösvényt követve végre elérjük Vykan városának határát. Egy szót sem váltottunk az obszidián férfival azután, hogy világosan az értésemre adta, hogy csak addig tart életben, amíg hasznomat látja. Ha nem engedelmeskedem, elsőként Atalay-jal végez, majd pedig velem is. A Düh ereklyét visszakaptam, hogy hordozzam, ami végtére is szerencsés fordulat, azonban az obszidián harcos előrelátásának hála az elkövetkező 3 napban képtelen leszek mágiát használni.
Tulajdonképpen eddig nem volt tudomásom arról, hogy az ereklye miként viselkedik a birtokosával, milyen szinten vonja el tőle az életerőt annak tudomása nélkül nap nap után. Így eszembe sem jutott valaha elgondolkozni arról, miként lehetne mentesülni a birtokomban lévő ereklye káros hatásai alól. A feltöltöm Atalayt mágikus energiával, az ereklye 3 napig nem képes elvonni azt tőlem, amikor a védelmemben cselekszik, így csak minimális életerőt szív el a szervezetemből. Amíg ezt a folyamatot 3 napos rendszerességgel ismétlem, az ereklye negatív hatása elenyésző mértékben lesz rám hatással. Cserébe azonban egyáltalán nem leszek képes mágiahasználatra, és ahogy Zevran erre azonnal rá is mutatott, ez egy olyan esendő személy számára, mint én, nagyon veszélyes és könnyen a halálomat jelentheti. A férfi azonban, elmondása szerint védelmet biztosít számomra, amíg kénytelenek vagyunk elviselni egymás társaságát.
Kötve hiszem, hogy a „küldetése” végeztével életben hagyna, ám ha mégis, Atalay-t egészen biztosan megöli majd, hogy a jövőben lehetetlenné tegye számomra az ereklyék utáni kutatást. Bár nem is értem, miért feltételezem, hogy az én életemet megkímélné… Nincs más választásunk, ki kell várnunk a megfelelő pillanatot, és meg kell szöknünk valahogy. Addig pedig, hogy kellőképpen elaltassuk minden gyanakvását, engedelmesnek kell lennünk. Nincs más lehetőségünk.