Első reggel - A találkozás

Már-már indulnék, amikor eszembe jut valami. Sajnos, nem vagyok túl okos, bölcs meg ehhez hasonlók. Csak egy egyszerű lány vagyok, semmi több. Még csak tapasztalatom sincs, így aztán az ajtóban megállok egy pillanatra.
- Sajnos, erről az izéről... átokról...varázslatról vagy mi a szöszről semmit nem tudok. Nem mondaná el valaki a számomra is érthetően, hogy mi történt? Illetve azt tudom, de hogy hogyan történt, és főleg, hogy miért?
Még mindig csendben néznek, egyre jobban aggaszt a hallgatásuk.
- Amikor ennyire nem szólnak egy szót sem, attól félek, pont annyit tudnak, mint én. tudják, hálás lennék, ha valaki azt mondaná, hogy elmúlik. Vagy legalább, hogy elmulasztható valahogyan.
Még egy utolsó sóhaj, mielőtt indulok.
- Tudják, azt a lovat, azt... nem mehetek haza nélküle. Olyan, mintha a... ez a ló a mindenem. Mindenképpen meg kell mentenem. Maguknak ez biztos furcsa, gondolom, a hét minden napjára jut egy lovuk, de az aló már megmentett párszor. Muszáj megtalálnom.
A szemem telefut könnyel, pedig utálom, ha gyengének látnak.
- Az a lány a konyhában vagy a folyosó, aki úgy néz ki most, ahogy nekem kéne... ő nagyon dühös lehet rám. Nem tudják, hogyan tudnám kiengesztelni?

Veszek egy nagy levegőt, felfújom az arcom, mint egy nagyon falánk mókus, és lassan kifújom a levegőt. Érzem, ahogy a fellobbant kétségbeesés és harag tovatűnik.
- Rendben van, megnyugodtam. – mondom a fogalmam sincs, milyen szerzetnek, aki csitítani próbált. Csak a fejét csóválja, nem találkozott velem.
- Hát ez nem túl jó hír. Örülök, hogy úgy gondolja, hibázott, úgy értem, örülök, hogy elismeri, de azért megdicsérni sajnos, nem áll módomban. Talán ha túl leszek ezen, és még nincs még nagyobb kavarodás. Lehetne rosszabb is, hogy deréktól felfelé egy férfi kutyafejjel, deréktól lefelé egy nő tehénfenékkel… csak vicceltem. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy megtaláljam saját magam… ez nagyon mókásan hangzik. – mosolyodok el, de hogy jókedvem mi az oka, én magam sem tudom. – Ebben az esetben Öntől kérek elnézést, hogy hívatlanul betörtem a birtokra. Ha úgy látja, szívesen itt maradok… ez azért túlzás, hogy szívesen, de a lényeg, hogy kész vagyok itt maradni néhány napig, amíg az általam okozott károkat ledolgozhatom a munkámmal. Sokat segítene, ha megmondanák, hogy ki vagyok én. Szerencsére én tudom, hogy nézek ki, és azt is sejtem merre lehetek. Ha a társam, úgy értem a társtestem egy szolgáló, akkor valószínűleg a konyhában sündörög, és kivételesen nem tör össze semmit reggeli készítés közben. Ez már nagy előrelépés a számomra. Továbbá hálás lennék, ha valaki elmondaná, hogy pontosan mi is történt itt… de tulajdonképpen mindegy, mert nagyjából ezer aranyat tennék rá, hogy a társtestem mindent tudni fog, amit érdemes és kell tudnom, hogy visszakapja ezt a kedves és szelíd testet… az enyém sajnos közel sem ilyen … ilyen izé. Továbbá, tudom, hogy Önök nagyon tanultak meg minden, de én két lábbal a földön járok… még akkor is, ha ez a két láb most tulajdonképpen teljesen másé, és kérem, higgyék el, az egyszerű nép fiai és lányai esetenként nagy túlélők, sokkal nagyobbak, mint azt sokan hiszik.
Úgy tűnik, apám vére és anyám lelke egyesült erővel tör fel bennem, a „harcolj, győzd le, bírd ki, és ha nem megy, viseld el” mindenre megoldást ad az életükben, és szerintem már a pólyában is ezt hallottam esti mese után, alvás előtt.
- Tulajdonképpen végtelenül örülök, hogy nem egy férfitesttel cseréltem, mert azt nem tudnám pirulás nélkül végigcsinálni. Akkor én most feltérképezem ezt a szép, nagy hodá…, izé kastélyt, és megkeresem a legfontosabb részét, a konyhát.

A földszinti folyosó egy szobaszerű, de meglehetősen tágas terembe nyílik. Mire az ajtóhoz érek, dühöm kicsit alábbhagy, noha nem múlt el teljesen. Az egyértelmű számomra, hogy valaki elvarázsolt, de úgy vélem, nem csináltam semmi kárt, és nem passzióból vagyok itt, ez a fajta büntetést tehát értelmetlennek, jogtalannak és túl súlyosnak érzem. A remény azonban éltet, hogy aki a mágiát alkalmazta velem szemben, az vissza is tudja csinálni.
Noha nagy garral indultam, megszoktam, hogy az erdőben nem csörtethetek, mint egy vadkan és nem kell héthatárnak hallania, ha jövök, így aztán a két ember beszélgetését, akiket a teremben találok, nem zavarja megérkezésem. Valamiről élénken beszélgetnek. Igyekszem felvenni a beszélgetés fonalát, türelmesen várok, hogy közbeszólhassak, de ahogy tovább hallgatom őket, egyre kevesebbet értek belőle, pedig két jó fülem van.
Az egyik egy hosszú sötét hajú férfi, akinek női hangja van, annak a lánynak a hangja, akivel az éjjel találkoztam. Valami Beltramot hívogat. Erre aztán megjelenik egy idősebb ember, és innentől kezdve már csak a kötőszavakat értem.
- „A Beltram testét birtokló személy pedig biztos benne, hogy akit Serle-ben lát, az a komornyik, akinek a testében ő ébredt… Márpedig csak akkor lehet ebben biztos, ha… a saját testét látja…”

- Bocsánat! – emelem meg a hangomat, mert értelmetlennek tartom, hogy tovább hallgassak, – elnézést, nem szokásom kihallgatni mások beszélgetését…
Észre se vesznek.
- „… mindenki azt hiheti, hogy akinek a testében ébredt, azzal a személlyel cseréltek testet az éjszaka…”
Mi van? Testet mit csináltak?
Az a ritka pillanat jön el, amikor meg se tudok szólalni. Egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék. Testcsere?
- Kérem, nyugodjanak meg. – cincogja ekkor egy hang.
Akkorát ugrok, mint egy szöcske. Észre se vettem a kis nemtudomicsodát. S ahogy azt magyarázza, ő tehet a dologról, lassan visszatér világgá bujdosott hangom. Ami természetesen amúgy köszönő viszonyban sincs az én valódi hangommal.
- Bocsánat, hogy közbeszólok. Vagy legalábbis megpróbálok újra közbeszólni. Amúgy szép és jó reggelt. Már, ha lehet egy ilyen reggel jó. Bocsánat, a kastély gazdáját szeretném megkeresni, mert találkoztam egy szép hölggyel, és azt mondta, maradjak itt éjszakára, és most nem tudom, mi van. Azt mondják testcsere? Én azt hittem , hogy csak egyszerűen elvarázsoltak, de ha testcsere, akkor hol van az én testem? Mert ez a hölgy nem azonos velem- itt saját magamra mutatok, de felindultságomban nem veszem észre, milyen mulatságos lehetek másoknak, - bár biztosan nagyon okos, kedves meg szép, és alighanem elsőrangú szolgáló, mert majdnem képes olyan csendesen járni, mint én, az erdőjáró…
Döbbenten néznek rám, mintha valami elmebeteg lennék.
- Én Hilda Holl vagyok, - kezdem egyre inkább megszeppenve, - nem vagyok tolvaj, csak orkok üldöztek, és át kellett másznom a falon, hogy ne kapjanak el… de nem akartam kárt csinálni, de sajnos, néhány levendulaszálat tönkre tettem, és egy szép hölgy azt mondta, maradjak itt éjszakára… volt vele egy zöldes bundájú…
Bármennyire is szeretném, nem tudom tovább folytatni. Szemem megtelik könnyel, fogalmam sincs, mit tehetnék. Hüppögve törlöm arcon, nem is merek rájuk nézni, végtére is abetörő az betörő.
- Nem látták az én …. testem? Egy hüpp barna hajú hüpp lány barnászöldes ruhában. Legalább azt mondják meg, ki vagyok én hüpp… úgy értem, kívülről…

Türelmetlenül várakozom a földszintre vezető lépcsősor aljában, és idegességemben az ujjaimat tördelem, melyek egy-egy roppanással nyilvánítják ki méltatlankodásukat.
Alig hogy ismét elkiáltom magam a komornyik nevét ismételve, az egyik oldalsó folyosóról lendületes léptekkel fordul ki a keresett személy, Beltram.
Zavarodottnak hathat, ahogy rá pillantok, kérdések egész sora szökik a fejembe, követelve rájuk a válaszokat, de alig hogy levegőt veszek, hogy ki is mondhassam azokat, a komornyik megelőz:
 
- Nyugodjon meg Beltram, én vagyok az! Fogalmam sincs, mi történhetett, de örülök, hogy végre megtaláltam! – ragadja meg a vállamat az idős kyr, mintegy nem kért támaszt nyújtva nekem, én pedig épp csak próbálom felfogni, amit az imént mondott.
- Beltram? – kérdezek vissza, hiszen fogalmam sincs, miért szólít engem Beltramnak Beltram úr. Miért nem Serle-nek szólított, hiszen jelenleg hajszál pontosan úgy nézek ki, mint a százados. És ki az az „én” akire hivatkozott?
~ Lehet hogy úgy értette, hogy: Nyugodjon meg, Beltram én vagyok…? ~ ingatom a fejem összeszűkített szemekkel, majd nemes egyszerűséggel teljesen összezavarodom.
- Egy pillanat… Tehát… maga nem Beltram, igaz? – szegezem az idős férfire a mutatóujjam, próbálva lassan kibogozni a szálakat.
- Önnel is ugyanaz történt, ami velem a reggel… Nem tudom, miért gondolja, hogy én Beltram vagyok Serle testében, mindenesetre biztosítanom kell róla, hogy téved. – világosítom fel Beltram testének birtoklóját, legyen akárki is ő.
Elég merészen jelentette ki egy test tulajdonosának kilétét, annak fényében, hogy ezek szerint ő maga is tisztában van vele, hogy a kastélybeliek testet cseréltek egymással. Elképzelésem sincs, honnan a gondolat, hogy Serle testében Beltram lenne valójában, hiszen egyértelműen nem így van.
Ekkor jut csak eszembe, hogy az emeleten az én első gondolatom is az volt, hogy a testemet jelenleg Serle birtokolja, hiszen én az övében ébredtem. ~ Szörnyen kínos belegondolni, hogy egy férfi rendelkezzen a testemmel.~ fut át az elmémen a nyomasztó gondolat.
Szóval bizonyára többekkel, vagy épp mindenkivel ez történt az éjszaka folyamán… A Beltram testét birtokló személy pedig biztos benne, hogy akit Serle-ben lát, az a komornyik, akinek a testében ő ébredt… Márpedig csak akkor lehet ebben biztos, ha…
- … a saját testét látja… - pillantok Beltram fagyos szemeibe. Talán magam is így reagáltam volna, ha találkozom a testemmel. Azon a néven szólítottam volna meg, akinek a testét én birtoklom. Akkor ő itt Beltram testében…
- Feynn százados? – kérdezem bizonytalanul… Mert már nem vagyok biztos benne, hogy helytálló a teóriám… Ahogy én is, most mindenki azt hiheti, hogy akinek a testében ébredt, azzal a személlyel cseréltek testet az éjszaka.
Logikus gondolat, hiszen mind tudjuk, hogy van mód arra, hogy két test között mágia segítségével kicserélődjenek a lelkek. Így már érthető, miért ilyen biztos a dolgában a velem szemben álló Serle. A kijelentése árulta el a kilétét számomra. Viszont mégsem egészen úgy vannak a dolgok, ahogy mind gondoljuk, hiszen ha mindenki csak 1 valakivel cserél testet, akkor Serle testében Beltramnak kellene lennie.

- Ön úgy hiszi, százados… hogy mivel Ön Beltram testében ébredt, most az Ön testét Beltram birtokolja. Válaszokat akar, ahogy én is, ezért keresem a komornyikot, akárcsak Ön. – pillantok a korosodó vonásokra, melyek mögött valójában az a kortalan kyr férfi rejtőzik. Szokatlan a helyzet. Szokatlan, hogy noha tegnap még fel kellett nézzek Beltram arcára, amikor az érkezéskor bemutatkoztam, most erre nincs szükség, hiszen néhány centivel magasabb is vagyok nála jelenleg.
- Százados… Norasya vagyok… És fogalmam sincs, mi történhetett. A hátsó kertben voltam tegnap este. Egy idegen lánnyal beszélgettem, aki orkok elől szökött be a birtokra. Azután minden elsötétült, és kora reggel az Ön szobájában ébredtem, az Ön testében. – kúszik az arcomba minden vér egy rövid pillanatra, hogy kimondom az utolsó szavakat. Lehet, hogy elpirultam, ezért diszkréten és kissé gondterhelten sóhajtok egyet.

- A testem, és az, aki most birtokolja azt, még mindig a hátsó kertben van. Láttam az emeletről, és azt hittem, Ön az. Hogy testet cseréltünk. – pillantok a lábunk alatt terjeszkedő vörös bársonyszőnyegre.
- Az viszont, hogy ki kinek a testét birtokolja, most nem számít. Tudnunk kell, hogy mi történt, és hogy hogyan fordíthatjuk vissza! Talán Beltram, vagy Tareth úr tudhatja a válaszokat. – pillantok fel újra, a kialakult helyzettől szinte dühösen.
 
- Kérem, nyugodjanak meg. – cincogja ekkor egy hang a közelből. Szinte megdöbbentő, mennyivel rosszabbul hallok most, mint eredetileg.
- Szörnyen restellem, ami történt. Borzasztó, igazán borzasztó, hogy a fokozott óvatosságunk miatt Önöknek ilyesmit át kellett élniük. Ami történt, részben a mi hibánk, mert nem árultuk el maguknak a teljes igazságot. Bíztunk benne, hogy még azelőtt távoznak majd a birtokról, hogy bármiféle tragédia is történhetne. Én Beltram vagyok, Tareth tanácsos minguszának, Cassus-nak a testébe zárva. – fedi fel kilétét az apró kis mingusz, aki betotyog hozzánk a széles fogadócsarnokba.


- Te- Tessék? Te lennél, vagyis… Ön lenne Beltram? – hajolok az elénk érkező aprósághoz, szorgosan a fülem mögé tűrve újdonsült, hollófekete tincseimet.