Hilda ébredése

Egy bátornak szánt, erőteljes karmozdulattal nyitom a szekrényajtót, de hiába. Miután arra számítottam, hogy a ruhámat találom benne, a tévedésem leírhatatlan. A számomra kedves, barnászöld ruha sehol helyette cselédruha-féléket találok. Szép és tiszta, de fehér alsóruha, ami már attól koszos lesz, hogy ránézek, és felsőruházatnak sötétkékes szoknya és mellény. Az elmaradhatatlan kötény és alsóruházat, amitől fülig vörösödöm, mert most értem meg, hogy tényleg és teljesen levetkőztettek. És végül cipő.
Leroskadok az ágyra és bizalmatlanul nézem a ruhákat. Ez egyértelműen egy lány holmija, aki itt szolgál a kastélyban. Egyszerű, tiszta, nagyon rendes lány, - az én szekrényemben otthon csak akkor volt ilyen rend, ha anya megemelte valamelyik kezét, vagy apám krákogott egy jól hallhatót, - de hogy a méret jó-e, arról fogalmam sincs. Bizalmatlanul méregetem, tulajdonképpen nem tetszik, én a tarkább ruhákat kedvelem, ez a feketéskék annyira unalmas, hogy már szinte fáj. Ráadásul a gazdája nem valami gazdag, ez alighanem egyenruhaféle lehet, saját ruhája meg nincs. Különben is, a nagyon szegények mennek el cselédnek, a gazdagok vagy csak egy kicsit gazdagabbak már nem. Most lopjam meg? Hát tolvaj vagyok én?
Hiába tipródom percekig, nem jut semmi az eszembe. Annál is inkább bajban vagyok, mert a felszerelésem nélkül természetesen még pénzt sem tudok hagyni a ruhák helyén kárpótlásul. Magamban elhatározom, ha meglelem a fegyvert és újra az erdőben kószálok, lövök néhány nyulat vagy mókust, és a prémet megkapja… ha! Én, amint nyulat lövök meg mókust! Na, az lesz soká! Olyan helyesek azzal a nagy fülecskéjükkel és a mókusok is olyan édesek, azzal a loboncos farkukkal, és ahogy szaladnak, olyan gyorsak és… Na elég! Ha találok döglött nyulat vagy mókust…
Nem vagyok normális! – állapítom meg magamban, és egy nagy sóhajjal öltözni kezdek. A méret még csak-csak, de a fűző, hát azzal nem boldogulok. Képtelen vagyok befűzni rendesen, életemben nem voltam ennyire béna. Valahogy magamra rángatok mindent, de borzasztó kényelmetlen. Keresnem kell egy segítőt! Saját megítélésem szerint nagyjából úgy áll rajtam minden, mint egy szénaboglya, mert a fűző nagyon zavar, bár a többi kényelmes és szép, tiszta illatú és gondozott. Nyilván drága holmi a gazdája szemében. Az ajtóhoz lépek. Óvatosan lenyomom a kilincset, s lám! Az ajtó problémamentesen kinyílik. Állok az ajtóban, szívem a torkomban dobog. Most mi a csodát csináljak? Nem elég, hogy a kertbe betörtem, most már lopok is és csak úgy sétálgatnék a kastélyban? Hát mi vagyok én? Hajrá, majd megmondod, hogy van valaki, aki igazolni tud.
Kilépek a folyosóra. Szép tágas, világos és tiszta. Halk beszédhangokat, egy kastély megszokott neszeit hallom, ami az én számomra új, de az itt lakóknak nyilván természetes. S ahogy elmegyek az ablak előtt, látom, hogy a földszinten vagyok, a kertben lévő bokrokat látom az ablak….
Továbbmegyek már egy-két lépést, amikor agyam végre felfogja, amit láttam elsuhanni, és ledermedek. Ahogy elmentem az ablak előtt, a sötétebb faágak sötét háttárt adtak kívülről az üvegnek, ahol mintha világosabb hajam tükröződött volna, mint a megszokott.
*Marhaság!* vonom meg a vállam, de azért visszalépek az ablakhoz. Valóban, valami nem stimmel. A hajam hosszú, de mintha nem… megkövülten figyelem, ennyire torzítana az ablak, ennyire más a fény? Mi van? Jobbra-balra billegek, de a vékony faágak csak csíkokat engednek látni, és a fény teljesen megzavar.
*Marhaság!* Noha nem vagyok hiú, mosolyogva megrázom a fejem, végigsimítom egyik hosszú tincsemet, a szokott mozdulattal, az arcom előtt - aztán megdermed bennem a mozdulat. A hajtincs szőke.
*Befestették a hajam? Mi a mennykő történt? Hol az a tükör!
Ész nélkül lépek vissza a szobába és a tükör elé állok – a szám tátva marad, állam leesik.
Ki ez a szőke lány? Ugye, nem én vagyok. Kábán felemelem a jobb kezem, a tükörkép emeli a balt.
- Ki vagy te? – kérdezem lefagyva a lánytól, a baj csak az, hogy a tükörkép is ezt kérdezi tőlem. – És kié ez a hang? Ez nem az enyém!
A szőke lány a tükörben szintén azt állítja, amit én, semmi köze a hanghoz és….
*Te jó ég! Hogy nézel ki! *– ezt anya kérdezte mindig, amikor koszosan és maszatosan hazaértem az erdőből. Mit mondana most?
- Te jó ég! Hogy nézek ki? Mit csináltak itt velem? – szakad ki belőlem a következő kérdés. - Jó, tudom, nem hívott senki, de ez azért egy kicsit erős büntetésnek, nem? Elvarázsoltak? –faggatom a tükörképet.
Percek telnek el, mire magamhoz térek.
- Biztos varázslat! Mágia vagy valami ilyesmi. – mondom dacosan, rémülten és nagyon dühösen a tükörnek. A tükörben lévő szőke lány is mérges, még hozzá nagyon. – Gyűlölöm a varázslatokat és a mágiát! Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! – kiabálom, míg szemem sarkában könnycseppek jelennek meg.
Néhány percig csak törölgetem őket, aztán, veszek egy nagy levegőt. Dacosan kihúzom magam, rántok kettő a ruhámon és hátat fordítok a tükörnek.
- Na, majd rendet csinálok magam körül! – kiáltom harciasan, s mint a forgószél, kifordulok a szobából. A folyosón azonban elszáll a bátorságom egy pillanatra. De csak egy pillanatra. Makacs természetem a tettek mezejére lép, én pedig elindulok a hangok felé, az orrom után. Majd én rendet csinálok ebben a bolondok házában!

- Azt hiszem, félrebeszélsz. – anya nyugodtan végigmér, aztán a szokott mozdulattal megsimítja homlokom. – De lázad az nincs. Talán le kéne pihenned.
- De hát semmi bajom. – vágom oda mérgesen. Miért nem képesek soha tényleg figyelni rám! Bezzeg a bátyámra, arra igen!
- Hallod? – fogadja anyám a betérő apámat. – Hallod, mit akar? Elmenni világgá!
- Mit csináltál vele? – néz rá apám, míg lerakja a megjavított széket.
- Ó! Ééén? Ő!
- Ó! Ő? Á! – vágja rá apám, s ettől persze elnevetik magukat.
- Örülök, hogy jól szórakoztok! – dühöngök drága szüleimnek. – Igenis el akarok menni egy kicsit járni a világban.
- Mikor indulsz? – apám végre rám pillant. Anyám rögtön háttérbe húzódik. Majd az APA.
- Mi az, hogy mikor indulok? Csak így?
- Miért ne? Elmúltál már nyolc éves. Kapsz egy kis elemózsiát, aztán indulhatsz. Késő tavasz van. Nem fázol meg.
Még a hangom is elakad. Én azt hittem, hogy megrémülnek, halálra válnak, anyám sírva könyörög, apám az asztalra csap.
- Meggondoltam magam. – nyögöm ki gyermeki öntudattal.
- Na, jó, maradj! De azonnal tereld össze a tyúkokat, ne mondjam el még egyszer.
- De nekem fáj a fejem.
- Anyádé is fáj. Sőt! Az enyém is, és ha nem fogod vissza magad, neked még a feneked is sajogni fog.
- De nekem most kivételesen tényleg fáj a fejem. –nyögök fel… és felülök egy …ágyban?
Első pillanatban kábán bámulok, aztán sikítva kiugranék az ágyból. Sajnos, a takaró, amit valaki rám terített, mindenáron foglyul akar ejteni. Rémülten, lihegve küzdök vele. Mire rájövök, hogy csak a takaró az, és senki nem kötözte össze a lábam… nos, eltelik egy kis idő. Ó, te jó ég! Aztán rádöbbenek, hogy valaki átöltöztetett. Hogy engem? Ó, na ne! Én pucér voltam és nem tudtam róla?! Nahát, ez azért már mégiscsak sok! Évek óta nem látott senki ruha nélkül. És hol az én ruhám? Mit tettek vele?
Hogy az a mennydörgős… Hol a pokolban vagyok? Teljes tanácstalansággal nézek körül. Az ágy, amibe akaratomon kívül kerültem, az ablak mellett terpeszkedik, kényelmes és tiszta, miattam eléggé feltúrt állapotú. Egy asztal, *tölgyfa* állapítom meg azonnal, egy székkel. Nem túl csicsás, de masszív, erős és szép darab. Aztán egy szekrényt látok, igazi kétajtós, amilyet apám csinál állandóan a megrendelőknek. Már a gazdagabbaknak. Egy komód a szokásos mosdótállal, meg egy tükör. Kinyitom a fiókokat, törülköző és fehérnemű.
- Alighanem a kastélyban vagyok. – állapítom meg, - de hogy kerülök ide? Lehet, hogy elájultam, és a lány idehozatott? De miért ájultam el?
Annyira fáj a fejem, hogy képtelen vagyok végiggondolni, mi történhetett. Émelygek, a gyomrom görcsben.
- Akárki is hozott ide, ha ártani akart, megtehette volna, amíg ájultan nem tudtam védekezni. Ezek szerint senki nem akar bántani. – jegyzem meg bátorításképpen magamnak.
A felszerelésemet és a fegyvereimet sem látom sehol. Ezért a szekrényhez lépek, hogy megnézzem, ott vannak-e. A ruhámat akarom, de sürgősen. Nem rohangálhatok ebben a királykisasszonyos fehér hacukában! Ha szerencsém van, akkor fel tudok öltözni, aztán… mi van, ha rám zárták az ajtót?
Miután nem tartom illőnek, hogy hálóingben szaladgáljak egy úri kastélyban, először a szekrényt kutatom át a ruhám után. Akármit találok, ha nem az enyém, akkor is fel fogom venni… Na jó, akármit azért nem! Nagy ég! Ha nem az enyém, akkor nem vehetem fel! Hálóingben meg nem mehetek sehova, hiába van nyitva az ajtó… ha ugyan nyitva van.
Mindegy! Először a szekrényt kell átkutatnom, aztán majd kinézek az ajtón, akárhova nyílik. Feltéve, ha ki tudok nézni!