Hilda menekülése

- Na Hilda, most találd ki, hol vagy! – jegyzem meg magamnak. Ha nem nekem kéne válaszolni, kaján mosoly ülne az arcomon, de mert saját magam kérdeztem, a kérdést vagy biztatást bátorításként fogom fel.
Hiába nézelődöm, senki nem jár erre. Óvatosan feltápászkodom a levendulák közül, mozgásomat némi sziszegés és elfojtott bosszankodás kíséri. Minden porcikám sajog. Próbálok talpon maradni, egyelőre sikerrel.
A távolban egy díszes és előkelő kastély hirdeti gazdája hatalmát. Nem cifra, cicomás épület. Akárkié is, - persze, fogalmam sincs, hogy ki lakik itthon, s kinek van itt otthon, - nem valami hivalkodó, ostoba, látszathatalommal bír. Akié ez a kastély, annak valóban hatalma, tekintélye és nem kevés vagyona van. Azonban hiába nézelődöm, őröket nem látok sehol. Ezt nem igazán értem. Egyszerűen kizárt, hogy ezt a tökéletes és előkelő kastélyt ne őrizzék. Olyan nincs.
- Használd az eszed! – hallom szinte magam mellett apám hangját. Meg akartam fogni az kihűlt parazsat, mert azt hittem, nem meleg, de apám megszorította a karomat. – A hamu alatt lehet forróság, veszély és fájdalom. Tedd fölé a kezed, és figyeld, melegít-e. Ha igen, akkor ne piszkáld. És gyere el a tűztől, amíg szépen mondom!
*Nos, nyilván vannak őrök, és ha vannak, az is lehet, hogy figyelnek. De hát nem feküdhetek egész életemben a levendulásban.*
- Hahó! Van erre valaki? – kiáltom hangosan, de csak annyit érek el, hogy a madarak elhallgatnak. Válasz azonban nem érkezik.
Nos, orkok elől menekültem, és ha én átjutottam a falon, akkor ők is átjuthatnak. Elindulok a kastély felé, s míg lassan, megfontoltan lépkedem, meg-megállok, hogy körülnézzek. Először is: szólnom kell, hogy orkok járnak erre. Aztán szeretnék kijutni a kertből, most már a hagyományos módon, a kapun keresztül. Nyilván nem fognak vállon eregetni, de hát nem csináltam semmi rosszat, hogy megharagudjanak. Meg kell keresnem Ébert, aztán… egy gondolat suhan át az agyamon, de olyan ostobaságnak tűnik, hogy csak sokadszor kezdek foglalkozni vele.
Éber megkeresése is majdnem lehetetlen. Remélhetőleg az orkok nem tudták elkapni. Amennyire én tudom, és az sajnos nem sok, az orkok inkább megeszik a lovat, semhogy utazzanak rajta vagy bármire használják. Éber egyedül is boldogul, apám egy erdőtűznél mentette meg, és félig-meddig vad maradt, az istállót is csak akkor tűrte, ha odakint ítéletidő tombolt vagy nagyon hidegre fordult az idő. De azért jó lenne rátalálni. Maradjunk a száraz tényeknél. Ha piszok szerencsém van, és anyuék sokat gondolnak rám, akkor a ló fog engem megtalálni, ha a közelébe jutok. Az orkokhoz… ez most és itt ostobaságnak tűnik, még aludnom kell rá… de nyomaszt Éber elvesztése. Ha nem ülnék nyakig a bajban, bőgnék, mint egy kisgyerek.
Nem tudom, Hovyr mit akart mondani utolsó perceiben, de úgy érzem, mintha azt szerette volna, keressem meg a húgát. Ostoba ötlet. Még a nevét sem tudom. Alighanem a fogadóig kéne visszamenni, vagy utánakérdezni az orkok vezérének, Zogurnak. Ki volt az ellensége?
* Egy orknak, Hilda? Gyakorlatilag mindenki, még a társai is.*
De talán Howyr nevével nyomra bukkanhatok. Reménykedve talpalok tovább. S ahogy egyre közelebb jutok a kastélyhoz, az egyik emeleti ablakban fényt látok. Ijedten torpanok meg. Most már biztos, hogy vannak őrök, csak eddig nem jöttek elő. Figyelnek és lesben állnak.
- Bocsánat. – szólalok meg tétován és nagyon félve. – van erre valaki? Jól jönne egy kis segítség. Kérem… - a hangom kezd síróssá válni, de amikor az első könnycsepp a kibuggyan szememből, hirtelen dühös leszek saját magamra.
- Hát nem! – toppantok mérgesen. - Előjönnének végre a bokorból? Nekem sürgős lenne. – mondom harciasan és csípőre teszem a kezem. Roppant félelmetesen festhetek…

Tudom, hogy baj van, noha tapasztalatlan vagyok. Howyr nem szól, csak a tenyerét szorítja vérző hasára. A vörös folt egyre nagyobb és nagyobb, és nekem fogalmam sincs, mit tehetnék érte. Agyam lázas pörög, miközben nem értek a gyógyításhoz, nem értek tulajdonképpen semmihez a világon, s tehetetlenül meredek a társam arcára. Az egyetlen, amire képes vagyok, hogy mellette térdelek és a tekintetét kutatom.
- A hú...húgom... csak ...
- Kérlek, ne beszélj. - nyögöm feleslegesen.
Howyr tekintete rémült, érzi, hogy baj van, hogy valamit elrontott, de nagyon.
- Mene…
- Maradj nyugton! – parancsolok rá egy kisegér hangerejével, érzem, hogy könnyeim a kezére hullanak, de képtelen vagyok abbahagyni a bőgést.
Ekkor hallom meg a hangot, a hátamon hideg fut végig. Orkok! Idejönnek, mit jönnek, rohannak!
- Menj! – nyögi a férfi utolsó leheletével, aztán feje elbillen. Kapkodva ugrok fel Éber hátára.
Magamban csendesen fohászkodom, csak most az egyszer ne jöjjenek elő rejtett képességei. Tulajdonképpen Istencsapás lenne a neve, veszkődött vele apám rendesen. Anya úgy gondolta, rossz ómen egy lovat így hívni, hát Éber lett, mert mellette mindig éberen kell figyelni, miben töri lófejét. Most azonban érzi a bajt, s nem kell különösebb nyaggatás, induljon, amíg nem késő. Az orkok a nyomomban vannak, s nem hiszem, hogy érdekelné őket, mi szél fújt Howyr mellé. Hát csak vágtatok és vágtatok. Abban reménykedem, elég gyors vagyok, de a sűrű erdőben Éber képtelen igazán felgyorsulni, én se vagyok valami nagy lovas, ennek eredményeként az orkok nem maradnak le mögöttem megnyugtató távolságra.
Még emlékszem a folyómederre, amely mentén feljöttünk az előző éjjel. Az orkok szaglása jó, ennyit még én is tudok, hát abban reménykedem, a folyón átkelve elvesztik a szagomat. A gondom csak az, hogy a folyó ahhoz nem elég mély, hogy Éber úszhasson benne, ahhoz viszont mély, hogy a csúszós kövek között át tudjon kelni. Garantáltan eltörheti a lábát. Mégis arra menekülök, mert más út a sűrűségben egyszerűen nincs vagy csak nehezen járható. Az orkok többen vannak, hát nem sok választásom marad.
A folyóparton leugrom a fáradt hátasomról, s megpróbálok átgázolni a vízen. Éber érzi a veszélyt, és úgy dönt, nem kér a lábtörő mutatványból. Kapkodva rángatom, kérlelem, könyörgök konok fejének, s közben vizes és könnyes lesz mindenem. Éber azonban megmakacsolja magát. Fél. – döbbenek rá, s egy pillanatra farkasszemet nézünk.
Éber szeme nagy, mély sötétbarna tó, benne tengernyi értelem, s könyörgés. Már tudom, mit kell tennem. Előkapom tőröm, s néhány gyors mozdulattal levágom róla a zablát, nyerget. Gyorsabb, mintha nekiállnék a szíjjal vacakolni.
- Menekülj! Legalább te menekülj! – kiáltok rá, s rohanva, vissza se nézve belegázolok a folyóba. Hallom a hátam mögött nyerítését, félelem van benne, hívás és még ezernyi mást is kihallok belőle. Valahogy átgázolok a vízen. A túlparton kiáltás harsan. Éber felnyerít vadul, bőszen. Azóta se hallottam tőle ezt a hangot, hogy apám befogta. Rohanok ész nélkül, igyekszem a sűrű bokros részek felé futni, alig látok a könnyemtől.
Vadcsapásra bukkanok, azon menekülök tovább. Lábam görcsben, combom fáj, talpam sajog, de rettegek, hát nem törődöm vele.
Egyszercsak a vadcsapás egy tisztásra fut, ijedten torpanok meg a tisztán szélén, egy bokornál. Nem merek rögtön kilépni a sűrűből, pedig tudom, hogy nincs nagy előnyöm. Az orkok előbb vagy utóbb, de rálelnek majd a folyó túlpartján a nyomaimra. Ha más nem, a szagom vezeti őket. A tisztás távoli részén egy hosszan futó kerítés és…ismerős illat. Levendula. Mintha hirtelen otthon lennék. A fájdalom már-már megállásra késztet, de egy hirtelen ötlet villan fel agyamban. A levendula erős illata esetleg elnyomhatja az én illatomat az orkok elől.
Egy perc sem telik el, s rohanok tovább, hogy a kerítésen átmászva valahogy mégis megmeneküljek. Minden porcikám sajog, ahogy megpróbálok felkapaszkodni. Tenyerem lehorzsolom, kezem véres, de végül sikerül átlendülnöm a kerítésen.
Természetesen sikerül úgy másznom, hogy a túloldalon egy túlméretes szekrény kecsességével landoljak a földön.
- Aúú! – sziszegek fel….. és erre a sziszegésre végre felébredek.
Percekig tart, mire rájövök, az iménti álom néhány órája valóság volt. Minden csontom külön-külön sajog. Fejem hasogat, ruhám elszakadt, szépen festhetek.
Tudom, hogy éjjel másztam be a kerítésen, most azonban nappal van, de fogalmam sincs délelőtt vagy délután. A nap magasan jár az égen, talán dél lehet.
Sziszegve feltápászkodom, s tekintetem végigfut a kastélyon. Fehér csipkés kövek, fehér márvány, a díszítés meglehetősen kifinomult, előkelő, de nem hivalkodó.
Megadóan sóhajtok egyet, leporolom megviselt ruhám, s elindulok a kastély felé. Ide aztán nem jönnek orkok, ebben biztos vagyok. De hogy én biztonságban lehetek-e itt, az már más kérdés.