Különös, zaklatott képek villódznak szorosan lehunyt szemhéjam mögött, az álom annyira kusza, hogy szinte egyetlen részletét sem vagyok képes kivenni. A lassanként szertefoszló ködös álom képeit a valóság elemi erővel rám törő benyomásai veszik át, olyan érzést keltve bennem, mintha a vendégszoba kényelmes ágya helyett a nyílt tengeren hánykolódnék. A szoba lomhán forog körülöttem, émelygés és hányinger kettőse környékez, ahogy megkísérlem ülő helyzetbe tornázni magam. Rég éreztem ilyen pocsékul magam, ám eltökélem, hogy nem engedek a hirtelen rám törő rosszullétnek, egyenletes, mély légvételekkel próbálom legyűrni a gyomromból a torkomba kúszó hányingert. Megtörlöm a szemem, ám hasztalan, a kép csak lassan tisztul ki előttem, az egyszerű bútorokkal berendezett szoba mintha csak táncra kelne körülöttem...Pislogok párszor, míg végül a dolgok újra a megszokott helyükre kerülnek, s a világ visszazökken a normális kerékvágásba, ám... Mégsem. Valami nincs rendjén...
A kardomért nyúlok, a fegyvertől remélve biztonságérzetet, kezem azonban csak a levegőbe mar ott, ahol a díszes markolatú pengének kellene lennie.
- Athrox nevére, mi a ...- reked bennem a megkezdett mondat, amint pillantásom arra a helyre téved, ahová tegnap a széket állítottam, melyen a táskám, a páncélom, és kardom pihent.
~Határozottan emlékszem, hogy tegnap odahúztam a széket az ágy mellé... Hiszen mindig így teszek, köszöntsenek rám bárhol a sötétség órái... Kiraboltak?! A saját birtokomon?! Képtelenség.~ meredek döbbenten magam elé néhány örökkévalóságnak rémlő pillanatig, majd hitetlenkedve megrázom a fejem, hogy megtisztítsam elmém a zavaros gondolatoktól. A mozdulat valamilyen megmagyarázhatatlan okból furcsának, idegennek hat, ám nem törődöm vele. Félresöpröm a szokatlan érzést, s át sem gondolva a tetteimet, lendületesen talpra szökkenek. A hirtelen mozdulat és az émelygés tökéletes együttműködésének hála igen kevésen múlik, hogy sikerül megőriznem az egyensúlyom, és friss levegőre áhítozva elbotorkálnom az ablakig. A szédüléstől káprázó szemekkel, szinte vakon tapogatózva lelek rá az apró rézkilincsre, és szélesre tárom az ablaktáblákat, hogy lélegzethez juthassak végre. A csillogóan fényesre súrolt ablaküvegen túl azonban egyáltalán nem az a látvány fogad, amire számítottam. Illetve voltaképp mégis, csak egészen más szemszögből. Egy emeletnyi magasság helyett a kert közvetlen közelsége fogad, ha kinyújtanám a kezem, elérhetném a legközelebb virágzó vadrózsa bokor hajtásait.
- Ez képtelenség! – szakad fel belőlem fojtott szisszenésként a döbbenet, ám ahogy a tengelyem körül megpördülve tekintetem körülrebben az ismerősnek hitt szobában,kétségem sem marad afelől, hogy nem ezen a helyen tértem nyugovóra. Zaklatottan, még mindig kissé bizonytalan léptekkel sietek az ággyal szemben lévő íróasztalhoz, azt remélve, találok rajta valamit, bármit, ami támpontot adhat arról, hol vagyok, és mégis hogyan kerültem ide, ám csak semmitmondó jegyzetek hevernek rendszerezetlenül a lakkozott asztallapon. Ahogy az elnyújtott, lendületes kézírással telirótt papirosok között kutatok, pillantásom akaratlanul is a kézfejemre téved, és ekkor feltűnik, hogy a hollót formázó anyajegynek, mely kiválasztott létem szimbolizálja, nyoma sincs rajta.
- Eltűnt?! ... Lehetetlen! Ez.. ez egyszerűen... Neem, itt valami nagyon nincs rendjén!- ér szinte sokként a felismerés, ahogyan a hang is, amely felszakad a torkomból. Rémülten kapok a nyakamhoz, miközben megköszörülöm a torkom, hogy normális működésre bírjam a hangszálaim, de amikor ismét megszólalok, a karcos bariton helyett újra az az ismeretlen, idegen hang tör elő belőlem. Öles léptekkel keresztülvágok a helységen egyenesen a tükörhöz sietve, ám amikor belepillantok, kedvem támad felordítani. Az arc a tükörben, amely visszanéz rám, - bár ismerős- a legkevésbé sem emlékeztet a sajátomra. A korosodó vonásokat gondosan rendben tartott szakáll övezi, a megszokott tintakék szempár helyén egészen világos, jégkék szemek ülnek. Ahogy alaposabban áttanulmányozom a velem farkasszemet néző arcot, azonnal ráismerek. Beltram, a komornyik...
- Ez valami beteges álom?! Vagy egy ostoba tréfa?! Csak az lehet, semmi kétség. – érintem meg az idegen vonásokat, melyek minden ellentmondás ellenére kétségtelenül hozzám tartoznak.
- Uram, mondd, hogy ez nem a te műved!- mordulok fel bosszúsan Athrox keserű tréfáit ismerve, de még a fekete humor istenétől is merész húzásnak számítana kicserélni a testem Beltraméval.
~ Akkor mégis hogyan...? S ha én most Beltram testében raboskodom, akkor vajon ő ébredt az enyémben? Mi a fene folyik ezen az átkozott birtokon?! ~ hördülök fel gondolatban, ahogy a hatalmas ruhásszekrényhez lépek, és gyorsan összeválogatok néhány alkalmasnak ítélt ruhadarabot.
- Ez tehát a komornyik szobája. – állapítom meg a fekete öltönyre emlékeztető uniformisok és fehér ingek takaros sorait elnézve, és csak remélni tudom, hogy legalább nagyjából egyezik a ruhaméretünk az idős kyrrel.
- Meg kell találnom a testem... Ha megtaláltam, szükségem lesz egy nekromantára is, aki rendbe teszi a dolgokat, mert ez nem maradhat így! Vajon csak velem történt ez? De miért pont én? Világ életemben balszerencsés voltam, de ez...?! – dől belőlem fennhangon a szó, miközben a feszültségtől kapkodó, ügyetlen mozdulatokkal magamra rángatom a komornyik szekrényéből kölcsönvett tiszta ruhát. Idegesen a rövid, hófehér tincsek közé fúrom az ujjaim, egyszer, kétszer, háromszor, és szinte az őrületbe kerget, hogy még a hajam tapintását is idegennek érzem.
- Nem, ez nem maradhat így!- határozom el magam, és lendületesen az ajtóhoz indulok. A kezem éppen rámarkol a kilincsre, amikor felmerül bennem egy idáig gondosan hátérbe szorított gondolat...
~ De mégis mi lesz akkor, ha nem lehet visszafordítani, ami történt?~ hasít belém a kérdés, akárha villám sújtott volna le rám, s egy pillanatra minden elszántságomat felőrli.
~ Nem, ez biztosan nem örökre szól! Csak valami szörnyű tévedés történt! Lehetséges, hogy valaki titokban nekromanciával foglalkozik a birtokon? Ki kell derítenem, mi történt!~ nyerem vissza a lélekjelenlétem néhány szívdobbanás elteltével, lenyomom a kilincset, és kilépek a folyosóra. A saját vendégszobám felé irányítom a lépteim, arra a következtetésre jutva, hogy ha a komornyik az én testemben ébredt, akkor talán még ott kell lennie.
- Beltram! Beltram, merre van? – szólongatom a férfit a lépcsősoron felfelé sietve, amikor hirtelen ráébredek, mekkora ostobaságot művelek. Azonnal elnémulok, hiszen könnyen előfordulhat, hogy őrültnek néznek, amiért a komornyik testében az ő nevét kiabálva szaladgálok keresztül-kasul a kastélyban.
~ Hogy lehetek ennyire magamon kívül?! Mármint... ezúttal nem szó szerint értve a kérdést...~ veszem kettesével a lépcsőfokokat, amikor hirtelen, ezúttal viszont szó szerint MAGAMBA ütközöm!
- Beltram úr! – kiáltja a hangom kétségbeesetten, jómagam pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy nem kell az egész kastélyt felforgatnom a testem után. (Ez esetben, csak hogy érthető legyen, Noszyba futottam bele, aki jelenleg az én testemben tartózkodik, és éppen lelkesen azt hiszi, engem keres, pedig neeeem... XD)
- Nyugodjon meg Beltram, én vagyok az! Fogalmam sincs, mi történhetett, de örülök, hogy végre megtaláltam! – ragadom meg a testemben raboskodó (feltételezésem szerint) komornyik vállait, hogy segítsek megtartani az egyensúlyát, majd a tekintetét keresve ismét megszólítom.
- Maga tudja, mi történt velünk?- faggatom zaklatottan, abban reménykedve, hogy magyarázattal szolgál a kialakult helyzetre.
Tárgy: Selre ébredése 
