Az ébredés: Norasya

Serle testében

Hirtelen riadok fel. Az elmém, mintha villámcsapásként érzékelte volna, hogy mi történt... úgy hiszem nem is olyan rég. Már nem érzem a hűvös, kora hajnali levegő cirógatását, sem a kemény talajt, melyre érkeztem, mielőtt elsötétült volna a világ.
~ Mi történt Hildával? ~ hasít belém a kérdés, miközben kapkodva körbenézek a szobában, ahová kerültem. A fejem fájdalomtól zsong, a helység pedig szüntelenül forog velem, a gyomrom egészen felkavarodik, ahogy újra lehunyom a szemem. Várom, hogy minden elcsendesüljön, lelassuljon, ám csak úgy érzem, mintha kibillenne alólam a talaj.
~ Hogy kerültem újra a szobámba? Ki hozott ide a kertből?~ tűnődöm, és lassan újra kinyitom a szemem. Pillantásom az ágy mellett veszteglő széken állapodik meg, melyen egy utazótáska pihen. Ahogy jobban megnézem, fel is ismerem azt, hiszen láttam korábban.
~ Hát persze... A százados! Feynn százados hozott fel az emeletre, ahogy látom, a saját szobájába az enyém helyett.~ ismerek a kialakult helyzetre, és máris szörnyen érzem magam, amiért ilyen gondot okoztam a kyr férfinak az éjszaka közepén.
~De vajon az idegen lányt hová vihette? Mert gondolom, nem hagyta magára a hátsó kertben...~ tekintetem az ablak felé vándorol, melyen át korai napsütés szüremlik a vendégszobába, fáradt, arany fénnyel borítva be annak padlóját.
~ Biztosan nincs már a kertben. ~ állok fel végül az ágyról, és még kissé nehézkes, imbolygó léptekkel indulok meg az ablak felé, hogy mielőbb fogást találjak annak párkányán.
Az első, ami megragadja a pillantásom, az odakint, -tavasz ellenére- kopáran veszteglő fák. Kérgük koromfekete, ágaikon pedig egyetlen levél sem díszeleg. Tövükben azonban gazdagon virágzik a levendula, a jácint és az ibolya. Amerre a szem ellát, a gyep és a bokrok is élénken zöldellenek. Értetlenül szűkítem résnyire a szemeimet, mert nem tudom hová tenni ezeket a télről kopáron maradt fákat...
Ahogy tekintetem sorra pásztázza őket a hátsó kertben, az egyik mellett végül megpillantok egy kedves ismerőst, Atalayt. A fűben szimatol, mielőtt újfent futásnak eredne a kastély irányába, egyenesen az ablak alá. Ahogy követem a mozgását, észreveszem odalent az éppen ébredező Hildát is, aki hosszú percekig mered a kezeire. Beszél is valamit, de a szavakat most rosszul hallom.
Épp veszem a levegőt, hogy kiálthassak neki, hogy üdvözölhessem, a szavak azonban a torkomra forrnak, ahogy megpillantok odalent saját magamat. Pupilláim tűhegynyire szűkülnek a felismeréstől, hogy magamat látom odalent, ahogy talpra szökkenek, majd visszatérdelek a fűbe. Atalay odatelepszik. ~ Mi folyik itt? ~ hátrálok el az ablaktól. ~ Hiszen nem lehetek odalent, amikor idefent vagyok! Ez bizonyára valamiféle szemfényvesztés! Alakváltás! Igen! Valaki felhozott ide, azután felvette az alakom, hogy odalent megtévessze Hilda kisasszonyt! Azonnal figyelmeztetnem kell őt! ~ pördülök meg a tengelyem körül, és így szembetalálom magam a mosdótál felett függő tükörrel, melyből Serle néz vissza rám.
Először megijedek a váratlan látványtól, s ahogy a tükörkép velem együtt mozdul, újabb felismerés kerít hatalmába.
- Ez.... ez nem lehet...- búgja a torkomból a százados hangja. Tükörképe a szájához kapja a kezét, épp úgy, ahogy én teszem.
- Yandra nevére! - termek két lépéssel a tükör előtt és riadtan tapogatom meg az arcom... pontosabban a százados arcát. Bőrének tapintása, és szapora légvételének hangja teljesen idegen számomra. Borzasztóan összezavarodom, ahogy a hosszú, erős ujjakat a hollófekete tincsek közé fúrom. 
- Te jó ég! Mi a csuda történt? - zihálom Serle hangján, mintha kilométereket futottam volna az imént. 
A sötét tincsek mögül, melyeket félresöprök, kerek ívű fülek bukkannak elő a megszokott hegyesek helyett.
- Hogy kerültem ide? Hogy kerültem ebbe a testbe?! - tapogatom végig az ismeretlen, izmos mellkast, majd révedek az általam mozgatott kezekre. Markáns, erős kezek ujjait mozgatom az akaratommal, épp úgy, ahogy a sajátjaimat szoktam, s ahogy a széles tenyér a padló felé fordul, megpillantom a korábban látott hollóformát idéző anyajegyet is.
- Tényleg az ő testében vagyok...! Tényleg ez a valóság? De akkor mégis ki van az én testemben? - pillantok a hátam mögé, az ablakra, aztán egy percre elakad a lélegzetem. ~ Csak nem Feynn százados kerül az én testembe?~ fogalmazódik meg bennem a rendkívül kínosnak rémlő gondolat és a kérdés, mely csak most kezd igazán teret nyerni az elmémben. Mi lesz, ha ami történt - bármi is legyen - visszafordíthatatlan? Mi lesz, ha soha többé nem kapom vissza a testem? 
Egy percre kétségbeesem. Képtelen lennék nőként egy férfi testében élni... Ráadásul a kyrek rendkívül hosszú ideig élnek. 
~ Yandra nevére! Mi lesz így velem? És mi lesz a többiekkel? Egyáltalán mégis mi történt?~ iramodom az ajtó felé, és ebben a felfokozott érzelmi állapotban csaknem kitépem azt a tokjából, majd pedig kizuhanok rajta a folyosóra. A tőlem megszokott fizikai hátrányok, gyengeségek ebben a testben nem érvényesülnek, így egyelőre nehezen irányítom az enyémnél jóval nagyobb erővel rendelkező izmokat. Megszokásból nagyobb erőt akarok mindenre kifejteni, mint ami egy férfi test esetén szükséges, vagy indokolt volna. És ez akár még veszélyes is lehet.

Körbefordulok balról-jobbra, majd jobbról balra, hiszen hirtelen zavarodottságomban még a lépcsőt sem találom.
- Te jó ég... Te jó ég! Mégis mit csináljak most? - markolok a fekete tincsek közé, miközben idegesen átfésülöm őket hátrafelé.
Amint megtalálom a lefelé vezető lépcsősort, lerobogok rajta, méghozzá számomra olyan éktelennek ható robajjal, ahogyan soha azelőtt nem közlekedtem.
- Beltram úr! - kiáltom a komornyik nevét a lépcső aljában, annak reményében, hogy ő magyarázatot adhat a történtekre.