A démonvadász háza - Reefith & Nak'ris

A másodperc tört része alatt lököm el magam a fától, melynek támaszkodtam, és a fejvadász felé mozdulok, aki ennek még örül is, hiszen látja, hogy a kezem nem mozdul a fegyvereim felé. Nyert helyzetben érzi magát, amikor a tőrpenge lendületesen, szinte nevetségesen könnyedén áthatol a hasfalamon.

Először az ad okot neki a gyanakvására, hogy egy hang sem hagyja el a torkom, ami fájdalomról árulkodna, ám számomra a legnagyobb élvezettel az szolgál, amikor Caim végül a lendülettől vezérelve tőröstül, mindenestül átzuhan a testemen és a mögöttem lévő fának vágódik. (Anyagtalan test képesség)

Követhetetlen sebességgel, dühösen pördülök meg a tengelyem körül, hogy Caimot torkon ragadva a fának szegezzem őt, s szabad kezemmel kicsavarjam a kezéből a megtámadásomra használt tőrt. A leplezett félelemmel vegyes megdöbbenés az ábrázatán több mint kielégítő kárpótlás.

- Ostoba… - sziszegem az arcához közel. – Gondolkodj már! Ha engem sebeztek meg, felhívjátok rám a figyelmet. A külsőm, bár első ránézésre emberi, mégis eltér a megszokottól. – eresztem el a fejvadász nyakát, és arrébb lököm a fától.

- Ugyan mégis mit számítana? Az öreg úgysem tehetne semmit, miután beengedett minket a házába… - hörgi félig nevetve Caim, néha olybá tűnik, mintha egészen őrült lenne.

- És ha mentális képességekkel rendelkezik? Hamarabb értesítené a vadász barátait, kollégáit, minthogy kimondanád, hogy istenhozzád! –

- Nem valószínű, hogy mentalista… Mennyi ennek az esélye szerinted? – szűkíti résnyire sötét szemeit Caim, próbálva nem adni teret nekem a vitára.

- És az sem valószínű, ugye démonvadász klánnak fürkészei vannak odabent, olyanok, amikkel megfigyelhetik az embereit? – mutatok el a ház felé, ezúttal olyan indokot felhasználva, ami nagyon is reális kockázatot hordoz magában.

- Nevetséges, hogy azt hiszed, nehezemre esne eltűrni egy olyan sérülést, amit okozni tudnál… Közületek kell, hogy vállalja valaki… - adom meg a végszót, és végignézek a velem szemben álló férfiakon.

- Az Úrnő és Rhea nyilván nem jöhetnek szóba. Az Úrnő kutatja fel az ereklyét a tenebrosszal, Rhea pedig már találkozott a vénemberrel. Vállalom én. – jelentkezik önként Dra’zul a nem épp hálás szerepre, s ezután minden szem Reefithre szegeződik, mintha ítéletet várnánk.

The member 'Nak'ris' has done the following action : Dices roll

'd10' : 8

Reefith láthatóan, érezhetően nem tartja sokra az ajtón díszelgő rúnarajzolatokban rejlő mágiát, mely bizonyára a házban élők biztonságát hivatott védeni az olyanok ellen, mint mi. Hangjában szórakozottság bujkál, ahogy kifejtem a meglátásom az óvatosabb fajta halandók módszereivel kapcsolatban.

- Arcadisra, micsoda ostobaság! Ha ehhez néhány mágikus karcolat elegendő lenne, akkor igen békés, és halálosan unalmas lenne a világ. – felel fásultan tűzszín szemű fajtársnőm, melyre ajkaim sejtelmes félmosolyra húzódnak.
- Minden bizonnyal akkor sem lenne egy percig sem unalmas, vagy békés ez a világ, mert nem kétlem, hogy módot találnál a felforgatására. – szúrom közbe ízesen a véleményem, én ugyanis valóban bármit kinézek ebből a lányból. Caim alig hallhatóan hörren fel nem messze, szakasztott úgy, mintha maga is osztaná a nézeteimet ezzel kapcsolatban, reakcióját mégis figyelmen kívül hagyom.

Amikor a fejvadász megerősíti, hogy Dverin „mester” ezt a házat jelölte meg, tulajdonképpen már nem maradnak bennem kétségek. A nekromanta eléggé magabiztos, sokat látott alaknak tűnt elő ránézésre, így kétlem, hogy ne ellenőriztette volna, hogy melyik vityillóhoz küldi 6 fegyveres, harcban jól képzett emberét.

- Továbbá tollas barátunk is igen izgatottnak látszik. – teszi hozzá Dra’zul a maga érvelését. – Bizonyára érzi az ereklyét a közelben. – sandít ezen a ponton a tábornokasszonyra, várva a megerősítést tőle.

- Mégis honnan lehetsz biztos abban, hogy nem csak valami ostobaság terelte el a figyelmét, és valóban ereklyét érzékel?  Talán csak nem valami sajátos jelrendszert használ, hogy közölje ezt? – pillantok a tenebrosnak nevezett állatra, jobban mondva inkább lényre, továbbra is összefonva tartva a karjaimat a mellkasom előtt. Milyen különös, hogy ezeket a lényeket kifejezetten az ereklyék felkutatására tudják felhasználni. Kíváncsi lennék, vajon a végletekig lojálisak-e a gazdáikhoz.

Hosszúnak tűnő, valójában a feladat bonyolultságához képest elég rövid várakozás következik, ami a mi szempontunkból a tétlen láblógatással egyezik meg, Reefith pedig már az első percek egyikében elunja a dolgot és idegesen felmorran, megelégelve a kibírhatatlanul hosszú várakozást. Szórakozottan elmosolyodom a jelenet láttán, ezzel azonban teljes mértékig egyedül maradok a többiek ugyanis inkább úgy tesznek, mintha észre sem vennék ezt. Úgy tűnik, csak én mulatok ennyire remekül, viszont máris nem irigylem a nemsoká visszatérő Rheát azért, mert csaknem 10 percébe tellett behízelegnie magát mindenféle gyanúkeltés nélkül. Itt valóban katonás rend uralkodhat, a fiatal lány ugyanis tényleg nem várat meg minket túl sokáig.

- Úrnőm, úgy hiszem, kedvére való hírrel szolgálhatok. – érkezik a szigorú testhelyzetet felvevő démon elé, aki bizonyára már türelmetlenül várja, mit tudott meg Rhea, jó vezetőhöz mérten azonban még elhint egy kevéske fenyegetést megrovó szavai mögött.

- Ajánlom, hogy megörvendeztess valami hasznavehető információval, ha már ennyi ideig tartott beudvarolni magad a vadász kegyeibe...- hallom fajtársnőm sértett hangját, mire szinte azonnal érkezik a mindannyiunkat meglepő válasz.

- Éppen ez az Úrnőm! A vadász halott! Odabent nincs más, csak egy girhes macska, meg egy öregember, aki azt hiszi, átutazóban vagyunk, és az egyik társunk megsérült, amikor útban a városba, megtámadott minket egy csapat fegyveres...-

Döbbenten meredek a fiatal hírhozóra, miközben fülembe cseng Reefith kacagása, aki nem mulasztja el fellebbenteni a fátylat a jelenlegi helyzet nevetséges mivoltára.

- … Szinte fájdalmasan könnyű dolgunk lesz... – összegzi nagyjából röhögő görccsel küzdve a nő, mire már Caim is kuncogni kezd, nem bírván nem elképzelni a grandiózus harcjelenetet. Dra’zul az egyetlen, aki továbbra is hidegfejjel gondolkozik, és figyelmezteti társait Devrin parancsára. A démonnak azonban abban valóban igaza van, hogy egy öregember halála kétlem, hogy túl nagy port kavarna egy ilyen isten háta mögötti kisvárosban.

- Beállíthatnánk a halálát természetesnek. De gondolom egyikőtök sem nekromanta, hogy képes legyen eltűntetni a külsérelmi nyomokat egy holttestről. – pillantok körbe és ahogy sejtettem, nemleges választ kapok.

- A hitelesség kedvéért szükségünk van egy sebesültre... Önként vállalkozó? – kúszik sejtelmes mosoly Reefith csábos ajkaira, mely olyan ördögi gondolatokról árulkodik, amely egészen megborzongatja az ember zsigereit.

- Ezt élvezed mi? – mosolyodom el én is, ahogy megérzem, olyan részéhez érkezett a küldetésünk, mely nem kevés elégedettséggel tölti el társnőmet. Vér fog folyni.

- Az új fiúra szavazok! – villan elő a szépen megmunkált kétélű tőrt Caim övéből, és kérdés, vagy további ráfecsérelt szó nélkül felém lendül, hogy fegyverét a bordáim alá döfhesse.

(És most dobok egyet, hogy lássam, szerencsém van-e?
Ha a szám 5 vagy annál nagyobb, akkor írom tovább az eredeti elképzelést.)

Nak’ris-t láthatóan mulattatja a köztünk zajló macska-egér játék, az azonban továbbra is kétségesnek látszik, melyikünk a macska, s vajon melyikünk az egér... Olykor az a különös érzésem támad, hogy e helyzet, - akárcsak a minket körülvevő világ maga,- percről-percre változik, s ez egészen felpezsdíti a vérem. Szinte sajnálom, hogy a küldetés szabta időkeret nem hagy teret az efféle hatalmi harcoknak...
Amint a gondosan tisztázott terv részletei a helyükre kerülnek, s útjára bocsátom Rheát, felvetődik bennem egy rendkívül nyugtalanítónak ható kérdés a fürkészek hatósugarát illetően, Dra’zul  azonban engedelmes kopóként rögtön eloszlatja a kételyeimet.
- Akkor nagyjából ez a maximálisan biztonságos távolság. – egészíti ki társa szavait a fák ágai közt rejtőző sötételf számszeríjász, s kezdek ráébredni, hogy a legfőbb oka annak, hogy elviselem, az, hogy viszonylag ritkán, és akkor is csak keveset beszél. Tanulhatna tőle ez a szedett-vedett banda...
Ahogy óarany pillantásom Rhea alakját követi, a szélesre táruló ajtó vetemedett, szúrágta fáján démonűző vésetek egész sora izzik fel, akár valamiféle nevetséges fényjáték.
~ Amennyi erő rejlik ezekben a rúnákban, akár azt is mázolhatták volna helyettük: „ Ne gyere be! Kérlek...” Pontosan ugyanennyire volna hatásos, csak sokkal udvariasabb... Nem hiába, a halandók nem ismerik a jó modort.~ forgatom meg unottan a szemeimet, miközben –pusztán a saját szórakoztatásom végett- gondolataimnak hangot is adok.
- Megnyugszanak, ha hihetnek valamiben. Ha elhihetik, hogy van, ami megvédi őket minden rossztól. Egyszerű önámítás. – zendül mellettem Nak’ris mély tónusú hangja, mire szórakozottan kapom rá lángszín tekintetem.
- Arcadisra, micsoda ostobaság! Ha ehhez néhány mágikus karcolat elegendő lenne, akkor igen békés, és halálosan unalmas lenne a világ. – ingatom a fejem kiábrándultan, még a gondolata is taszít egy amolyan „éljünk mind békében és szeretetben” jelmondattal fémjelzett világnak...
Nincs időm hosszasan eltűnődni a kérdésen, mert amint Rhea jelenléte szemet szúr a ház lakóinak, a vadász helyett egy rozoga öregember invitálja beljebb a homokszőke vérmágus nőt.
- Biztos, hogy jó helyen járunk? Ez a démonvadász háza? – felel a kérdéssel a kérdésemre fajtársam, mire jól láthatóan bólintok.
- Devrin mester ezt a helyet jelölte meg a térképen, többször is ellenőriztem az utunk során. – válaszol Caim helyettem a kezemben tartott gyűrött pergamendarabra sandítva, engem pedig egyre jobban nyugtalanít, hogy semmiféle jelét nem látom annak, hogy a démonvadász valóban ebben a házban él...
- …Az öreg talán csak egy rokona, aki vagy vele él, vagy látogatóban van éppen. – él egy számomra is elfogadható magyarázattal az izzókék szemű férfi az iménti jelenetet illetően, és bár továbbra sem tetszik a dolog, egyelőre nem tehetünk mást, mint hogy türelmesen várakozunk.
~ Sosem volt erősségem a tétlen ácsorgás...~ acsargok magamban feszülten vizsgálgatva koromfeketére színezett karmaimat, és csak remélni tudom, hogy Rhea nem szúrja el a dolgát.
- Áááhhh.... Mi a kénköves pokol tart ennyi ideig?! – morranok fel ingerülten alig öt teljes perc múltán, ám amint szavaim elhalnak a fák lombját cirógató hűvös koraesti szélben, a homokszőke nő alakja ismét felbukkan az ajtórésben.
- Ideje volt már... – jegyzem meg, miközben odébb taszajtom a szorosan a lábam mellett gyökeret eresztett Wisteriát, és karjaimat tüntetően összefonva a mellkasom előtt, várom be a hozzánk siető lányt.
 
Rhea:

- Úrnőm, úgy hiszem, kedvére való hírrel szolgálhatok. – kezd bele a vadász házában történtek felvázolásába a mézszín hajú vérmágus, mire Heitor kivételével mindannyian közelebb húzódunk, hogy jól halljuk a szavait.
- Ajánlom, hogy megörvendeztess valami hasznavehető információval, ha már ennyi ideig tartott beudvarolni magad a vadász kegyeibe...- vágok közbe sértett fúriaként, mire Rhea szemei izgatottságában egészen elkerekednek.
- Éppen ez az Úrnőm! A vadász halott! Odabent nincs más, csak egy girhes macska, meg egy öregember, aki azt hiszi, átutazóban vagyunk, és az egyik társunk megsérült, amikor útban a városba, megtámadott minket egy csapat fegyveres...- regéli el dióhéjban a történetet, amivel átejtette az öreget, és szavai hangos kacagásra ingerelnek.
 
- Igazán szórakoztató, hogy Devrin két démont, és egy csapat sötételf különítményt küldött egy vénember, és egy koszlott macska ellen! Szinte fájdalmasan könnyű dolgunk lesz... – fulladnak nevetésbe szavaim, ahogy magam elé képzelem az összecsapást, és szinte meg sem hallom Dra’zul figyelmeztetésnek szánt megjegyzését.
- Ne feledd Úrnőm, Devrin mester azt kérte, a lehető legkisebb feltűnést keltve szerezzük vissza az ereklyét!
- Ugyan kinek szúrna szemet egy vénember, meg a vakarcsa halála?- villannak Dra’zulra mélyborostyán íriszeim, mire ő zavartan kezdi vizsgálgatni a keze ügyébe akadó dobótőr markolatát.
- Ez esetben, a hitelesség kedvéért szükségünk van egy sebesültre... Önként vállalkozó? – kúszik vérfagyasztó mosoly mélybíbor ajkaimra, ahogy lassan végighordozom tekintetem a jelenlévőkön, zavaróan sértetlen alakjukat mustrálva...

Miután felsorakoztatom az érveimet, szavaim elismerést nyernek elbűvölő modorú társnőmtől, akit, ahogy látom ez a csapat vezetőként ismer el. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Heitor névre keresztelt sötételf férfi felindultsága arra vonatkozóan, hogy egy pillanatra merészeltem átvenni az irányítást.

- Vegyél vissza a lelkesedésből új fiú... – futtatja végig az arcélem vonalán hosszú, sötétszínű karmait Reefith, hogy maradéktalanul felkeltse az érdeklődésemet, mielőtt folytatná a mondandóját. Egyelőre cseppet sincs ellenemre ez a kis játszadozás kettőnk között, s hogy ezt kifejezésre juttassam, féloldalasan elmosolyodom.

- Még nem jött el a te időd, és ingoványos terepre tévedtél, ha azt hiszed, szó nélkül hagyom az arcátlanságod. Vékony a határvonal merészség és ostobaság között... – szűri cinkos szavait a démonnő, mire kellően halkra és sejtelmesre mélyített hangon közlöm, mit gondolok erről.

- Úgy vélem, nálad jobban senki sem tudhatja, hogy a mi fajtánk nem tűri a parancsolgatást, különösen az Anyagi világban jellemző helyzetünkből kifolyólag. Reefith. – szúrom még oda az ő hanghordozásához hasonló pimaszsággal, és töretlenül kihívó félmosollyal az ajkaimon.

Nem állítanám, hogy nem tartok a nő kirohanásától, pontosan azon okból, hogy még nem ismerem a képességeit, és nem tudhatom mire készülhetek, ha egyszer harcba bonyolódom vele. De az Abyss-on mindketten megtanulhattuk, hogy a gyávák bizony hamarabb és kegyetlenebbül halnak meg. Ám hogy mégse szítsam fel visszavonhatatlanul a démonnő haragját rögtön a küldetésünk első napján, visszalépésem jeleként elvonom hűvösen derengő szemeimet a forrongó lávaként izzó szempárról, és néhány pillanatig a szikkadt talaj tanulmányozásába kezdek.

- Indulj Rhea, és ne okozz csalódást. Nem érdekel, milyen hazugsággal jutsz túl a küszöbön, de amint átlépted azt, első dolgod a fürkész legyen. – pillantok fel a nőre, aki immáron a halandó lány felé fordulva utasítja őt az indulásra. Ezután pedig egy kérdést intéz hozzánk a démonvadászok fürkészeivel kapcsolatban, amire annak hála, hogy még nem töltöttem túl sok időt az Anyagi síkon, nem tudhatom a jó választ.

- Amennyiben hasonlóan működnek a mi fürkészeinkhez, abban az esetben 100 méter távolságról már jelzik a célpontot, Úrnőm. – válaszolja meg a kérdést Dra’zul, valamennyi alázatossággal a hangjában.

- Akkor nagyjából ez a maximálisan biztonságos távolság. – köhinti a közli fa egyik felső ágáról Heitor, aki éber tekintettel követi a házhoz érkező társnőjét, célra tartva felhúzott  számszeríját. Reefith az ékkőkeresőjét nyugtatja, mialatt igyekszik közel tartani őt magához, figyelme azonban kizárólag az imént útjára bocsájtott lányra összpontosul.

- Miért hiszik a halandók, hogy ezek nevetséges pingálmányok megállítanak minket? – sóhajtja szemeit újfent valamivel tágabbra nyitva. Az ajtóra fókuszált, ígyhát követem a tekintetét, és magam is észreveszem a tölgyfaajtó keretén díszelgő, halványan derengő mintákra. Én ilyen távolságról nem tudom olyan jól kivenni őket, de ezt a világért sem árulnám el hangosan.

- Megnyugszanak, ha hihetnek valamiben. Ha elhihetik, hogy van, ami megvédi őket minden rossztól. Egyszerű önámítás. – felelem halkan a démonnő szavaira, örülve annak, hogy ilyen szempontból jobban szót értünk mi ketten, mint ő bármelyik itteni társával. Jó lesz, ha igyekszem minél inkább a saját pártomra állítani fajtársnőmet, mert nem kétlem, hogy közös térfélen harcolni sokkal előnyösebb, bármi is legyen a jövőben az éppen aktuális, kívánatos cél.
A csapat láthatóan megzavarodik kissé, amikor az ajtó kitárul a kopogást követően és a küszöbön egy látszólag idős halandó jelenik meg, aki nagyjából egymagas Rheával. Talán a lány az egyetlen, akin nem látható most a meglepettség, bár kétségtelenül őt is váratlanul érte a dolog.

- Arcadisra! Mi a fene folyik itt?- hördül fel Reefith, aranyszínű tekintete az enyémmel találkozik.

- Biztos, hogy jó helyen járunk? Ez a démonvadász háza? – vonom össze a szemöldököm hitetlenkedve, elvégre az már biztos, hogy ez a vénség nem az a démonvadász aki pár hónappal ezelőtt megölte egy fajtársunkat.

- …Az öreg talán csak egy rokona, aki vagy vele él, vagy látogatóban van éppen. – pillantok ismét a ház felé, és még épp látom, ahogy az öreg kisvártatva beengedi Rheát, és az ajtó becsukódik mögöttük. A hátamat az egyik fa törzsének vetem, és karjaimat összefonva a mellkasom előtt felhagyok a kémkedéssel, látnivaló nem lévén.
Heitor nem mozdul a helyéről és íját célra tartva várakozik, míg mi többiek kényelembe helyezzük magunkat a fától nem messze. A nap már egy ideje a horizont alá bukott, amikor a ház súlyos tölgyfaajtaja újra szélesre tárul, és Rhea sértetlenül kilép rajta, hogy visszasiessen hozzánk.


(Remélem, nem akartál mást kitalálni Rheával. XD Vagy ha igen, most keresztülhúztam a számításaidat. )

Az általam felvázolt terv, - bár nem pontosan abban a formában, ahogy elhangzott,- végeredményében elnyeri a csapattagok tetszését, így úgy határoznék, a taktikai megbeszélés lezártnak tekinthető, mikor Nak’ris újra magához ragadja a szót, felhívva a figyelmem egy bosszantóan aprónak rémlő, mégis fontos buktatóra.

- Wistériát észrevétlenül kellene bejuttatni. Ha a démonvadász tudatában van annak, mi is van a birtokába, akkor talán azzal is tisztába került, hogy az antisok és tenebrosok érzékelik az ereklyéket. Ha magával vitte, miután azt a démont megölte, akkor biztosan célja van vele. Ha Rheát nem is, de Wistériát biztosan igyekezne szemmel tartani. – magyarázza óarany pillantásomat a megtermett tollkupacra vezetve, s bár rendkívül fáj beismernem, igaza van.

- Kikezdhetetlen érvek Nak’ris... Devrinnek megint egy hasznos szövetséges sikerült a maga oldalára kényszerítenie. – bólintok karmazsinvörös ajkaimon elgondolkodó félmosollyal.

- Wistát tehát nem küldhetjük Rhea-val együtt a vadászhoz. Mi több, talán az lenne a legkézenfekvőbb, ha egyelőre a lányon kívül senkit nem is küldenénk sehová...

- Rhea remek színész Úrnőm, biztos vagyok benne, hogy be tudna jutni a démonvadász házába anélkül, hogy az gyanút fogna, és előkészíthetné a terepet. Ráadásul így lenne köztünk valaki, akinek van helyismerete a házban, ha rosszra fordulnának a dolgok. – vág közbe Caim izgatottan, kimondva azt, amire mindannyian gondoltunk e percben.

- Előre kell menned. Az íjász majd fedez az egyik fa tetejéről. Mi csak akkor közelíthetjük meg a házat, ha már megszerezted, vagy legalább megkarcoltad valamivel a fürkészén lévő rúnát. – bitorolja el a szerepköröm a hollófekete hajú, izzó szemű démon, máris úgy osztogatja a parancsokat, mintha Devrin rá szabta volna a vezető szerepét. Heitor, a sötételf íjász sem veszi jó néven, hogy egy idegen osztogasson neki utasításokat, ám mivel ereje és fegyvertára a legcsekélyebb mértékben sem mérhető össze egy démonéval, igyekszik visszafogni magát.

- Vegyél vissza a lelkesedésből új fiú... – lépek ismét az emberi alakját viselő fajtárs elé, hosszú karmaim szórakozottan futnak végig arcélének jobb oldalán.
- Még nem jött el a te időd, és ingoványos terepre tévedtél, ha azt hiszed, szó nélkül hagyom az arcátlanságod. Vékony a határvonal merészség és ostobaság között... – sziszegem játékosra fogott hangon, ám szavaimból jól kiérezhető a bennük lappangó indulat. Forrongó, borostyánszín tekintetem úgy villan az izzókék szempárra, akár a marni kész kígyóé, mivel azonban most nem fecsérelhetjük el az idők a ranglétra fokainak újraosztására, megjegyzésemet ezúttal nem követi a rám oly jellemző kaotikus felfordulás.
~ Okos, és ambiciózus... Valami azt súgja, meggyűlik még a bajom vele... ~

- Indulj Rhea, és ne okozz csalódást. Nem érdekel, milyen hazugsággal jutsz túl a küszöbön, de amint átlépted azt, első dolgod a fürkész legyen. – bocsátom útjára a halandó lányt, aki mindössze néhány perc haladékot kér, amíg felkészül a szerepére.

- Bízzunk benne, hogy szerencsénk van, és az a mágiával megbűvölt kacat nem érzékeli a jelenlétünket ilyen távolságból még. Van valakinek elképzelése arról, milyen hatósugarúak ezek a holmik?- intézek egy kérdést a társasághoz tekintetemmel az egyre gyorsabb iramban távolodó Rheát kísérve, őszintén remélem, hogy a nő valóban akkora tehetség, mint amilyennek Caim lefestette. Nagyban megkönnyítené a dolgunk, ha sikerülne véghezvinne a feladatát...
Heitor az egyik közeli fa ágai közül figyeli a házat, és annak környékét, kifeszített számszeríja láttán kétségem sincs afelől, hogy az első gyanús mozdulatra képes lesz Athrox sivár birodalmába küldeni a vadászt.

Wisteria izgatottan hegyezi a fülét minden apró zajra, szinte a fejemben érzem, ahogy minden idegszála megfeszül az ereklye közelségének hatására, s hogy még véletlenül se csináljon valami ostobaságot, inkább magam mellé intem.

- Fékezd magad Wista, türelem... – suttogom a tenebros fején billegő tollbóbitát cirógatva, bár valójában én magam sem vagyok a nyugalom kőbe vésett szobra. Résnyire szűkült szemekkel figyelem az ajtó elé lépő Rheát, még ilyen távolságból is tökéletesen élesen hallom a három határozott koppintást a masszív, negatív entitások távoltartására szolgáló rúnákkal televésett tölgyfa ajtón.

- Miért hiszik a halandók, hogy ezek nevetséges pingálmányok megállítanak minket? – sóhajtok fel szkeptikusan, ahogy az élénk, zöldes fénnyel izzó rajzolatokra téved a tekintetem. Amikor azonban az ajtó szélesre tárul, és a vadász helyett egy aszott vénember jelenik meg mögötte, hirtelen még a levegő is bennem reked.

- Arcadisra! Mi a fene folyik itt?- bukik ki belőlem a meglepetés egy kérdés formájában, ahogy mézszín tekintetem összevillan a mellettem magasodó szénfekete hajú fajtársaméval.

- Élni fogok az alkalommal, amint letudtuk a démonvadászt... – szűri a szavakat egészen közelről Reefith, így kedvemre megszemlélhetem a lángok színeit idéző szempárt. Bár várom a kilátásba helyezett kihívást, ezúttal szó nélkül hagyom a kijelentést, hogy mégse tűnjek mindjárt az első közös küldetésünk alkalmával (annyira) arcátlannak.

– Úgy látom démon létedre botrányosan feledékeny vagy, így elkerülhetetlennek látszik, hogy verjek beléd egy kis jó modort. – fenyegetőzik halk hangon a démonnő, incselkedő mosolya bizonyosságot ad a szavaiban bujkáló cinkosságról.
- Próbálkozni okvetlenül lehet, és ki tudja? Talán érdemes. De előre szólok, jól tűröm a fájdalmat. – húzom a szemöldökeimet a homlokomig a mondat végén, hasonlóan sokatmondó mosollyal fűszerezve a szavakat, mint ahogyan tőle láttam az imént.

A tesztjeit mindenesetre már jobban nehezményezem, mint a modorát bármikor eddig, ám kétségtelen, hogy ez a szokása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt sok információt szerezzek az Anyagi világ törvényeiről, működéséről és az itt élő fajokról.

A kettőnk között lévő elhanyagolhatónak rémlő távolságot az ötletek felvetése szünteti meg végül, ahogyan Reefith a démonnőkre oly’ jellemző fölényes fejtartással elfordul, majd ellép mellőlem, mintha csak azt közölné éppen, „egyelőre nincs több dolgom veled, elmehetsz”.

Az ötletemmel azonban ismét sikerül magamra vonnom a figyelmét, és ugyanez sajnos nem mondható el Caimról, aki bár próbálkozott használható taktikát felvetni, felettese könnyűszerrel meg tudta cáfolni azt.

- A terv akár még működhetne is, de nem ismerjük a vadász harcmodorát, és fogalmunk sincs, mire képes. A házban lehetnek csapdák, amit időbe telik felfedezni, és hatástalanítani, ráadásul, ha nem tartjátok fel az erdőben elég ideig, még azelőtt visszatérhet, és rám támadhat, hogy megtalálnám az ereklyét. Ez esetben pedig egyedül kellene szembeszállnom vele, ami elég kockázatos vállalkozás... – vázolja fel a gondolatait szisztematikusan, majd a mellettem ácsorgó halandó lányra tereli a figyelmünket.

– Ha elég ártatlan ábrázatot tudna bűvölni magára, anélkül bejuthatna a házba, hogy gyanút keltene a vadászban, és Wista segítségével előkeríthetné az ereklyét. Vagy akár elvehetné, és hatástalaníthatná a démonvadász fürkészét, ami miatt oda a meglepetés ereje. Ha pedig a vadász időközben gyanút fog... nos, akkor ott leszünk mi, hogy rövidre zárjuk a kérdést. – vet árnyékot Reefith bájosnak rémlő vonásaira egy ádáz, ördögien sötét mosoly, melynek hiába próbál, nem szabhat gátat Dra’zul érvelése.

Valóban, Devrin emlékeim szerint úgy fogalmazott, hogy nem szeretné, ha feltűnést keltenénk ilyen közel az Elátkozott vidékhez. Azt akarja, hogy a lehető legkevesebb nyomot hagyjuk magunk után, és minél észrevétlenebbül szerezzük vissza az ereklyét, amit korábban elvettek a démonától.

- Nos? Hogy tetszik az ötlet?- vonja fel Reefith a szemöldökét egy pillanattal az után, hogy széles mosolyát rám vetve megpördül a tengelye körül.

- Az ötlet jó. – bólintok egyetértően, majd folytatom. – De Wistériát észrevétlenül kellene bejuttatni. Ha a démonvadász tudatában van annak, mi is van a birtokába, akkor talán azzal is tisztába került, hogy az antisok és tenebrosok érzékelik az ereklyéket. Ha magával vitte, miután azt a démont megölte, akkor biztosan célja van vele. Ha Rheát nem is, de Wistériát biztosan igyekezne szemmel tartani. – pillantok a megszeppent lányra.

- Előre kell menned. Az íjász majd fedez az egyik fa tetejéről. Mi csak akkor közelíthetjük meg a házat, ha már megszerezted, vagy legalább megkarcoltad valamivel a fürkészén lévő rúnát. – intézem a halandóhoz a szavaimat, majd észbe kapva pillantásomat mesteri lassúsággal vezetem Reefith-re, aki hivatalosan a parancsokat osztogatja a csapattagoknak. Ezt aztán a Heitor névre hallgató íjász is nagyhangon megjegyzi, ám amikor türelmetlenül rávetem izzókék szemeimet, már kevesebb mondanivalója támad hirtelen.

A harctudását firtató csípős hangvételű megjegyzésemben bujkáló kihívást Nak’ris egy módfelett vonzó ajánlattal fogadja el, s ha nem szorítana minket az idő, rögvest élnék is a lehetőséggel, hogy kipróbálhassam az irritálóan magabiztos férfin néhány képességem. Még nem döntöttem el, hogy vajon megszerezném-e magamnak a pasast, vagy inkább apró darabjaira szaggatnám a stílusáért, egy dolog azonban bizonyos vele kapcsolatban: nagyon érik neki egy kiadós pofon. Ahogy az arcára képzelem a tenyerem vöröslő nyomát, majd a karmaim ejtette keskeny, hosszan végigfutó sebhelyekből fakadó vérpatakok látványát, máris jobb kedvem lesz.

- Élni fogok az alkalommal, amint letudtuk a démonvadászt... – sziszegem közelebb lépve – Úgy látom démon létedre botrányosan feledékeny vagy, így elkerülhetetlennek látszik, hogy verjek beléd egy kis jó modort. – húzom sokat ígérő mosolyra mélyvörös ajkaim, biztos vagyok benne, hogy szándékosan provokál azzal, hogy a rangom helyett van képe a nevemen szólítani. Amint felvetem az átgondolt tervezés szükségességét, Devrin kopója máris a sarkamban liheg az ostoba ötleteivel, ezúttal azonban nem fárasztom magam a meghallgatásukkal, inkább Nak’ris vonásaira kirajzolódó értetlenségnek szentelem a figyelmem. Láthatóan észrevette, hogy újabb próbának vetettem alá, és őszinte elégedettséggel tölt el a tudat, hogy egyre nehezebben titkolja, mennyire az agyára megyek a folytonos tesztjeimmel.

- Elcsalhatnám a démonvadászt a háztól, amíg beviszed a kedvencedet szaglászni. Ha jól tudom, a vadászok varázstárgyakat használnak, hogy lokalizálják a magunkfajtákat. – vezeti fel a meglátásait Nak’ris mély tónusú baritonján, mire aprót bólintok, hogy jelezzem, tetszik a gondolat. Mielőtt azonban bármit is hozzáfűzhetnék az ötlethez, Caim is ellenállhatatlan beszédkényszert érezve közli, mit tenne ő...

- Az erdőben csapdát állíthatnánk neki. Nem számíthat arra, hogy más fajok képviselői segítenének egy démont. – fékez le előttem durván sárba tiporva a személyes tér fogalmát, ám szerencséjére még éppen időben észbe kap idegesen megránduló szemöldököm láttán, és hátrál néhány lépést.

- Nem túl eszes, de legalább jó a memóriája... – forgatom meg a szemem unottan, majd mélyet sóhajtva összefoglalom az én meglátásaimat az erdei fogócskát illetően.

- A terv akár még működhetne is, de nem ismerjük a vadász harcmodorát, és fogalmunk sincs, mire képes. A házban lehetnek csapdák, amit időbe telik felfedezni, és hatástalanítani, ráadásul, ha nem tartjátok fel az erdőben elég ideig, még azelőtt visszatérhet, és rám támadhat, hogy megtalálnám az ereklyét. Ez esetben pedig egyedül kellene szembeszállnom vele, ami elég kockázatos vállalkozás... – ezen a ponton Wista sértetten horkan fel az „egyedül” szó hallatán, mire mindenféle előzmény nélkül, kedélyesen felkacagok.

~ Mégis mit gondolsz, mit érnék veled egy képzett démonvadásszal szemben? Nem csak fejemet tűzhetné ki a falára trófeaként, de hála neked, a vacsoraasztal sem maradna üresen...~ veszem fel a szemkontaktust a sasforma tenebrossal, mire az bűnbánóan billenti oldalra lila-szürke tollas fejét.

- A mi jelenlétünket azonnal megérezné, Rhea viszont ember... – térek vissza a megkezdett gondolatmenethez szokatlan hirtelenséggel szabva gátat a nevetésnek – Ha elég ártatlan ábrázatot tudna bűvölni magára, anélkül bejuthatna a házba, hogy gyanút keltene a vadászban, és Wista segítségével előkeríthetné az ereklyét. Vagy akár elvehetné, és hatástalaníthatná a démonvadász fürkészét, ami miatt oda a meglepetés ereje. Ha pedig a vadász időközben gyanút fog... nos, akkor ott leszünk mi, hogy rövidre zárjuk a kérdést. – dereng fel ördögi mosoly az ajkaimon, amit persze Dra’zulnak rögtön el kell rontania...

- Úrnőm... – kezdi hangjában frissen ébredt félelemmel – Devrin mester parancsa úgy szólt...

- Tudom hogy szólt a parancs. – jegyzem meg vészjóslóan nyugodt hangon, miközben lassan a sötételf felé fordulok, hátat fordítva Nak’risnak a mozdulatsor közben.
- Azt azonban nyilván Devrin mester – nyomom meg a „mester” szót gúnyos éllel- sem akarná, hogy mindannyian holtan végezzük egy felingerelt démonvadász miatt, nem igaz?

Dra’zul láthatóan nem kíván élni a vita jogával, így kedélyes mosollyal pördülök meg a tengelyem körül, hogy ismét farkasszemet nézhessek Nak’risszal.

- Nos? Hogy tetszik az ötlet?- vonom fel kérdőn az egyik szemöldököm, azzal egy pillanatig sem törődve, hogy Rhea ellenkezését, vagy beleegyezését egy percig sem vettem számításba.

A kérdésre, majd az azt követő enyhén becsmérlő megjegyzésemre a sasforma lény gazdája módszeresen lassítani kezdi a lépteit, míg végül teljesen gátat nem szab a haladásnak, és szembefordul velem.

- Tenebros. – világosít fel határozott hangon szemrevaló külsejű, ámde kiállhatatlan modorú fajtársnőm, s ahogy folytatja a kioktatásomat észre kell vennem, hogy a velünk utazó, számomra ismeretlen személyek gyűrűje szétnyílt és pár lépésre lemaradt tőlünk, így keltve azt az érzést bennem, hogy a véleményemmel bizony teljesen egyedül maradtam.
- Wisteria akár egy mérföldekkel a föld alatt lévő tárnában elrejtett ereklye kisugárzását is képes lokalizálni, tehát biztosíthatlak róla, hogy megtalálja, akárhová dugta is az az átkozott fattyú. – cirógatja meg a nő tollasfejű, szőröshátú társa bundáját, miközben szavain felvonom az egyik szemöldököm. Úgy látszik rendkívüli módon bízik ennek a jószágnak a megérzéseiben, nézzen ki az bármilyen életképtelennek is.

Szórakozott mosolyra húzom az ajkaimat, amikor szóba kerülnek a nő nem titkolt reményei a harci tudásomat illetően, elvégre továbbra is fontolgatom egy laza összecsapás gondolatát kettőnk között. A gondolat azóta érlelődik bennem, hogy találkoztunk az Elátkozott vidéken, de eddig még nem került rá sor.

- Tesztelheted, amikor csak kedved tartja Reefith. – dünnyögöm sejtelmesen, sokadjára szólítva a nőt a nevén annak ellenére, hogy már legalább háromszor világosan az értésemre adta, hogyan kívánja, hogy megszólítsam a jövőben. A dacossága újra és újra ámulatba ejt, ahogyan az is, ahogy napsárga szemei szikrákat szórnak, akárhányszor ellentmondok az utasításainak.

Bár valóban kedvelem ezt a macska-egér játékot, vagy talán inkább macska-macska játékot, ami azóta érvényben van köztünk, mióta együtt dolgozunk, az intelmeit a démonvadásszal kapcsolatban komolyan veszem. A napnyugta már nincs olyan messze, a fényesebbik égitest már megkezdte útját a horizont felé, és bár nem tudom, pontosan hová is kell érkeznünk Vykan városkáján belül, de a sas-farkas tenebros bizonyára jelezni fogja, ha megérkeztünk.
Az ötletelésben az idősebb, tapasztaltabbnak tűnő sötételf máris élne egy felvetéssel, de a démonnő nemes egyszerűséggel leinti őt. ~ Ez most valamiféle teszt?~ pillantok felé kérdőn.

- Elcsalhatnám a démonvadászt a háztól, amíg beviszed a kedvencedet szaglászni. Ha jól tudom, a vadászok varázstárgyakat használnak, hogy lokalizálják a magunkfajtákat. – vetem fel az első ötletet, ami eszembe jut.

- Az erdőben csapdát állíthatnánk neki. Nem számíthat arra, hogy más fajok képviselői segítenének egy démont. – kontrázik rá Caim, a fiatalabbik sötételf fejvadász miközben ráérős léptekkel megérkezik Reefith elé, mintegy a véleményét várva a felvetésére.

- Micsoda szerencse, hogy mind tudjátok, mik vagyunk… - fintorodom el, zafírkék szemeimet a lassan vörösbe forduló égboltra emelve.

~ Micsoda rémesen izgalmas feladat... ~ sóhajtok fel fásultan, felpillantva a karmaim közt szorongatott agyongyűrt térképből.
~ A változatosság kedvéért újra egy nyomorult ereklye után kajtathatok egy csapat hasznavehetetlen őstulok élén... Hát, legalább akad köztük egy fajtárs.~ vándorol mélyborostyán pillantásom érdeklődőn a mellettem lépdelő hollófekete hajú férfire, ő azonban minden figyelmét az élen haladó tenebrosnak szenteli.
Nagyot fújtatva térek vissza a kezemben tartott térkép tanulmányozásához, mélységesen vérig vagyok sértve, amiért a démon egy fikarcnyi érdeklődést sem tanúsít irántam, Wisteria azonban láthatóan teljesen lenyűgözi.

- Biztos, hogy ez aaa… ez az izé az ereklye nyomára tud vezetni? – méregeti hitetlenkedve a nyomokban valóban ártalmatlan, ám némiképp túlméretezett csirkére emlékeztető társam, mire tüntetőleg felhorkanok. Wistá-t csak nekem van jogom sárba döngölni, elképesztő, hogy ez az öntelt alak máris veszi magának a bátorságot, hogy leszólja.

- Nekem olyannak tűnik, mint aki egyedül egy nyílt téren is képes eltévedni… - fűzi még hozzá csak a teljesség kedvéért, és a szemem sarkából látom, ahogy Dra’zul, - Devrin egyik kopója a sokból, aki nem első ízben utazik a társaságomban-, lemarad néhány lépésnyire, így próbálva kívül maradni az engem jellemző dühkitörések hatókörén.

- Tenebros. Rád férne némi művelődés, ha már úgyis ezen a sárgolyón kényszerülsz tevékenykedni egy ideig.- villan Nak’risra óarany tekintetem, ahogy megtorpanok, és szembefordulok vele.

- Wisteria akár egy mérföldekkel a föld alatt lévő tárnában elrejtett ereklye kisugárzását is képes lokalizálni, tehát biztosíthatlak róla, hogy megtalálja, akárhová dugta is az az átkozott fattyú. – futtatom végig szénfeketére festett karmaim a szorosan mellém zárkózó sasforma tenebros bundáján, és szinte érzem, hogyan ül ki Wista vonásaira az jól megszokott, bárgyú kifejezés, ami akkor uralkodik el rajta, amikor véletlenül megdicsérem valamiért.

- Remélem a harchoz jobban értesz, mint a történelemhez és a legendaismerethez... Devrin szerint kifejezett veszélyes démonvadásszal van dolgunk. – mérem végig alaposan a velem szemben álló férfit, nem titkolt szándékom feltérképezni az adottságait.
- Napnyugtára legkésőbb megérkezünk, addigra kell egy ütőképes terv, ami – legnagyobb sajnálatomra- nélkülözi a nagy felhajtást... – vezetem vissza pillantásom unottan a térképre, hogy pontosan felmérhessem, milyen hosszú út áll még előttünk.

- Ötlet?- vonom fel kérdőn a szemöldököm, mire Dra’zul azonnal szólni kíván, én azonban egy intéssel beléfojtom a szót. Ezúttal egyértelműen Nak’ris felvetésire vagyok kíváncsi...

Még mindig alig hiszem el, hogy ilyesfajta munkára kényszerülök egy nekromanta irányítása alatt. Körülbelül egy hete érkeztem ide, jóformán még csak most kezdek felocsúdni az idézés okozta mellékhatásokból, Devrin máris egy ereklye felkutatására szalajtott csapatba sorolt, és arra utasított bennünket, hogy kutassuk fel az egyik közeli, de nem túl neves kisvárosba élő démonvadászt házát, aki a nekromanta információi alapján hozzájutott egy ereklyéhez az egyik, feladatát végző démonjától. ~A szerencsétlennek nem sok esélye volt. Rosszkor volt rossz helyen. ~
Unottan emelem izzókék pillantásom a menetirány felé, egyik oldalamon egy fiatal emberlány, Rhea lépked szótlanul, előttem pedig a hivatalosan (egyelőre) fölém rendelt, démonok között még igencsak fiatalnak számító Reefith menetel kezében egy térképpel, a lába mellett pedig egy röhejes külsejű madárfajzattal, aki épp az ereklye nyomára igyekszik vezetni 6 tagú csapatunkat.
- Biztos, hogy ez aaa… ez az izé az ereklye nyomára tud vezetni? – kérdezem a fajtársnőmtől félhangosan.
- Nekem olyannak tűnik, mint aki egyedül egy nyílt téren is képes eltévedni… - teszem hozzá egy fokkal halkabban, de továbbra is jól hallhatóan.